Az aranylabda

 Volt egyszer egy fiú, akit Noelnek hívtak. Noel nagyon szeretett focizni, de nem igazán volt jó benne. Bár mindig nagy lelkesedéssel játszott, gyakran hibázott, és lemaradt a többiektől. A csapattársai sokszor kinevették és kritizálták őt. Ezért nagyon szomorú volt, és azt kívánta, bárcsak jobban tudna focizni.

Noelnek volt egy barátja, akit Zalinak hívtak. Zali is szeretett focizni, de ő sokkal ügyesebb volt nála. Zali mindig megvédte Noelt a csúfolódóktól, és bátorította őt, hogy ne adja fel az álmát. Azt mondta Noelnak, hogy ha sokat gyakorol, és hisz magában, akkor egyszer még nagy focista lehet belőle.

Noelnek volt egy másik titkos barátja is, akit Morálnak hívtak. Morál nem volt átlagos barát, mivel ő egy kobold volt, akit csak Noel látott és hallott. Ő volt az élő lelkiismerete, aki mindig tanácsot adott neki, hogy mit tegyen, vagy mit ne tegyen. Morál mindig azt súgta Noelnak, hogy a fontos nem az, hogy milyen jól focizik, hanem az, hogy mennyire jó ember.

Egy nap Noel és Zali elmentek a parkba focizni. A parkban találtak egy aranylabdát, ami ott hevert a fűben. A fiúk csodálkozva nézték a labdát. Nem tudták, honnan került oda, és kié lehet.

- Nézd csak ezt a labdát! - mondta Noel ámulva. - Milyen szép!
- Aranyozott! - mondta Zali csillogó szemmel. - Biztosan nagyon drága!
- Vajon ki hagyta itt? - kérdezte Noel kíváncsian.
- Nem tudom - felelte Zali vállat vonva. - De talán nem is fontos. Talán ez egy szerencsés véletlen.
- Ha nincs itt a gazdája, talán nincs is gazdája... - folytatta Noel zavarodottan.
 - Talán ez a labda varázslatos, és különleges képességeket ad neked. Nem véletlenül nézhet így ki.
- Különleges képességeket? - kérdezte Noel hitetlenkedve.
- Igen, különleges képességeket - mondta Zali biztosan. - Például gyorsabbá, erősebbé, ügyesebbé tehet.
- Lehet, hogy igazad van?...- gondolkodott el Noel reménykedve.
- Persze - mondta Zali bíztatóan. - Csak próbáld ki!
És ezzel Zali felvette a labdát, és odadobta Noelnak.
Noel elkapta a labdát, és meglepődve érezte, hogy valami megváltozott abban a pillanatban. A labda olyan könnyűnek és puhának tűnt a kezében, mintha csak egy tollpárna lett volna. Olyan melegen és barátságosan sugárzott felé, mintha csak arra kérné, hogy legyen a gazdája.
Noel hallotta a labda hangját a fejében. A labda így szólt hozzá:
- Üdvözöllek, Noel! Én vagyok az Aranylabda, a legjobb barátod. Én segítek neked abban, hogy a legjobb focista legyél. Csak engedelmeskedj nekem, és én megmutatom neked, hogyan kell játszani.
Noel nem tudta elhinni, amit hallott.
- Köszönöm, Aranylabda - mondta Noel halkan. - Köszönöm, hogy segítesz nekem.
- Szívesen, Noel - mondta a labda vidáman. - Most pedig kezdjük el a játékot!
És ezzel a labda elkezdte irányítani Noelt. A labda megsúgta Noelnak, hogy hova menjen, mikor fusson, mikor lőjön, mikor passzoljon. Noel pedig hallgatott rá és egyre jobb eredményeket ért el. Gyorsabban futott, mint valaha! Erősebben lőtt, mint valaha! Ügyesebben cselezett, mint valaha!

 Az idő telt, és Noel egyebet sem tett, csak az aranylabdával foglalkozott. Zaliról teljesen megfeledkezett. Többé nem mentek együtt pizzázni, nem bicajozták körbe a várost hetente, ahogy addig tették és nem beszélgettek és nevettek nagyokat, mint azelőtt. Noelnek új haverjai lettek, és csakis a sikert hajszolta egész nap.

Zali szomorúan nézte Noelt. Nem értette, miért viselkedik így a barátja. Nem értette, miért fordult ellene. Nem értette, miért lett ennyire önző.

Morál is szomorúan nézte Noelt. Ő sem értette, miért viselkedik így a barátja. Nem értette, miért fordult el tőle. Ő sem értette, miért lett olyan buta és gonosz, hogy még a saját lelkiismeretére sem hallgat... Morál nap mint nap megpróbált beszélni Noellel. Megpróbálta figyelmeztetni őt, hogy ne hallgasson az aranylabdára. Próbált tanácsot adni, hogy ne hagyja magára a legigazabb barátját. Elmondta neki ismét, hogy a fontos nem az, hogy milyen jól focizik, hanem az, hogy milyen ember.

De Noel nem hallgatott Morálra. Tetszett neki a kiválóság, a siker és az új barátok fényűző világa.

És következett egyik mérkőzés a másik után, egyik siker a másik után...

A meccs elkezdődött, és Noel rögtön megmutatta, mire képes az aranylabdával. Ma is olyan jól focizott, mint még soha. Mindenkit lefutott, mindenkit kicselezett, sok gólt lőtt, egyiket a másik után. Egyedül szerezte az összes gólt a csapatának.

A csapattársai eleinte örültek a sikerének és tapsoltak neki. De hamarosan rájöttek, hogy Noel nem akar velük játszani, a labda már végig csak nála volt, és nem akart csapatban játszani. Noel önző lett és öntörvényű. A csapattársai nem akartak többé vele focizni. Sőt nem akartak többé vele barátkozni sem.

Az ellenfél is elkeseredett, és feladta a meccset. Nem akartak többé Noellel szemben focizni. Nem akartak többé Noellel versenyezni. A nézők is elkeseredtek, és hazamentek. Ők csapatjátékot akartak látni, nem cirkuszi előadást.

Noel egyedül maradt az aranylabdával a pályán. Nem értette, mi történt. Nem értette, miért hagyták el őt. És akkor ismét megszólalt az aranylabda a fejében. Így szólt hozzá:

- Ne aggódj, Noel! Én vagyok az Aranylabda, a legjobb barátod. Én segítek neked abban, hogy a legjobb focista legyél. Csak engedelmeskedj nekem, és én megmutatom neked, hogyan kell játszani.

De akkor Noel valahol mélyen a szívében érezte, hogy valami nincs rendben. Valahol mélyen a lelkében érezte, hogy valami hiányzik neki. Valószínüleg Morál munkálkodott nagy erőbedobással, hogy meghallja a lelke hangját. És akkor meghallotta. Hirtelen megértette, mennyire önző volt és hataloméhes. Megértette, hogy mennyire megbánthatta a legjobb barátait. Most értette meg csak igazán, amit Morál mindig is mondott neki, hogy nem az a fontos, hogy focizik, hanem az, hogy milyen ember...

  És akkor a nézőtérre nézett. Egyedül Zali volt az, aki nem ment haza, mint a többiek. Még mindig ott ült, és arra várt, hogy mikor szólítja a barátja, hogy zsüksége van rá. Noel minden erejével elrugta az aranylabdát a pályán túlra, majd könnyes szemmel borult Zali karjaiba:

- Köszönöm, hogy itt vagy barátom- mondta.