Egyszer volt, hol nem volt a Hetvenhetedik erdőn is túl, volt egyszer egy falucska, ahol egészen kicsi malackák éltek. Itt élt Bubu is jó szüleivel: malac papával és malac mamával, aki ahelyett, hogy a sárban dagonyázott volna, egész nap az erdőt járta és szívesen pancsolt a közeli tavacskában, ami ilyenkor tele volt szomjukat oltó, gyönyörű, színes szitakötőkkel. Alkonyatkor pedig, amikor a lemenő Nap fénye végig terült a tó vizén örömmel hallgatta a békák fuvolázását, és a sáska hadak hegedűkoncertjét.
Ezen az estén különös dolog történt, a naplemente aranyszínében, egyszer csak csillogó, apró angyalok jelentek meg, élükön egy huncut mosolyú, kuncogó tündérlánnyal. Az angyalkák a bárányfelhők szélére ültek, és énekelni kezdtek.
" Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek.
Séska hadak hegedülnek,
Sáska hadak hegedülnek."
Bubu ámulatában elfelejtett elrejtőzni s mire feleszmélt Bóbita, a tündér elé röpült. Malacka még sosem látott ilyen csodaszép teremtményt, aki egy szempillantás alatt megigézte.
- Szia, hogy hívnak? - szólította meg a kis tündérlány.
- A nevem Bubu.- felelte a kismalac, megrészegülve a szavaitól.hiszen a tündér hangja kellemes, bűbájjal áztatott csilingeléshez volt hasonló. Kétségtelenül varázslat minden egyes szó, amit kiejt a száján- gondolta. Úgy érezte, a világvégére is elmenne az ő kedvéért. Bóbita pedig, mint aki megérezte a hatalmat, a hátára pattant, s a varázspálcáját suhintva szárnyat varázsolt malacka fejére. Egy szempillantás s már repültek is széltében, hosszában át a tavon. Bóbita úgy nevetett, hogy még a csillagok is belerázkódtak a csilingelésbe! Az angyalok pedig tovább énekeltek:
" Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra.
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja."
Abban a pillanatban malacka is boldog volt, meg sem hallotta a szentjánosbogarak hahotázását, akik egy ideig követték őket, hogy reptükben világítsanak.
- Szárnyas malac! Szárnyas malac!- kiáltozták.
Bóbita hamar megunta a kismalac társaságát, lepattant róla és táncolni kezdett egy meseszép tündérrózsán. Az angyalok pedig még mindig énekeltek:
" Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali ködfal a vára.
Termeiben sok a vendég:
Törpekirály fia, lánya."
Csodák csodája a tavat és környékét a hajnali köd teljesen befedte, mintha csak az angyalok dala csalogatta volna elő a jelenséget. Hirtelen megszűnt a bűbáj, minden elcsendesedett, az angyaloknak és Bóbitának már nyoma sem volt. Bubu, a kismalac maga sem tudta mennyi idő telhetett el, amióta eljött otthonról. Semmire nem emlékezett, kivéve egy eddig nem ismert dalocskát. Arra gondolt, hogy a legjobb az lesz, ha azonnal hazaindul.
- Jaj istenem! A szüleim már biztosan aggódnak értem! Még sosem okoztam nekik csalódást. Indult is volna, de abban a pillanatban megtorpant, hiszen majdnem eltaposott két kicsi békát. A békák azonban, nem , hogy megköszönték volna, hogy megkímélte az életüket, amint ránéztek nagy nevetésbe kezdtek.
- Hát ti meg miért nevettek?- kérdezte malacka megszeppenve.
- Ha-ha - ha! Mert még életünkben nem láttunk dagadt rénszarvast!
- De hát...- sütötte le a fejét szégyenlősen malacka- Én nem vagyok rénszarvas.
- Hát akkor mi az ott a fejeden?- kérdezte a bal oldali béka, de a mondat vége újból nevetésbe fulladt.
Malacka mit tehetett? Megtapogatta a fejét, hát mondhatom szegény nagyon megijedt, amikor megérezte a fejére növő fura képződményt!
- Mi történhetett velem?- kérdezte. De a békák nem válaszoltak, csak nevettek, de úgy, hogy már a földön fetrengtek közben!
Bubu dühösen kiáltott rájuk:
- Tudjátok nagyon csúnya dolog kinevetni a másikat!
De ők csak tovább folytatták, nem is törődtek malacka érzéseivel. Neki pedig akkorra már potyogtak is a könnyei, s minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy hazainduljon. A falucska utcái ilyenkor reggel voltak a legforgalmasabbak. Minden malac a piacra igyekezett, megvásárolni a napi csemegét. Nem volt épp a legalkalmasabb időpont a hazamenetelre. De malacka nem akarta tovább várakoztatni malac mamát és malac papát. A malacok először csak összesúgtak a háta mögött:
- Egy szárnyas malac!- mondogatták.
De alig lépett pár lépést, már nem csak sugdolóztak, hanem hangosan hahotáztak valamennyien. Malacka majd' elsüllyedt szégyenében. Még a barátai sem álltak ki mellette. Ezért is mondják: " Bajban ismerszik meg az igaz barát!" , és ez még a szégyenkezésnél is sokkal rosszabb érzés volt. Lesütött fejjel sétált végig a főutcán, míg végül végre hazaért.
- Csakhogy nincs semmi bajod édes malackám!- futott ki elé malac mama, s átkarolta kicsi fiát. - Ti meg szégyelljétek magatokat haszontalan népség!- kiáltott oda a csúfolkodóknak.
- Csakhogy élsz egyetlenem!- ölelte át malac papa is.Tűvé tettük az erdőt érted, drágám!
- Ne haragudjatok!- kérte őket Bubu- Magam sem tudom, hol jártam és mi történt velem...És azt sem tudom, hogy került ez az izé a fejemre.
- Bármi is az szívem, nem számít. Te akkor is a mi fiunk vagy és szeretünk téged.
- Köszönöm mama, köszönöm papa!
Bementek. Bubu a szüleinek mindent elmesélt, amire emlékezett, akik az egyetlen megoldást abban látták, ha gyermekük megkeresi az erdő bölcsét. Ő talán megtudja mondani neki mi tévő legyen.
Igaz senki sem tudta, hogy ki fia, borja, teremtménye lehet a bölcs, de a híre alapján nagyon okos volt . Így aztán malac mama sütött egy adag hamuba sült gesztenyés pitét, elcsomagolt a hímzett, kicsi tarisznyájába, majd útra bocsájtotta a kisfiát.
- Vigyázz magadra kicsi fiam! Ne feledd, nagyon szeretünk! Járj szerencsével!- búcsúztak könnyes szemmel.
Bubu pedig elindult az erdő mélyénél is messzebbre, megkeresni az erdő bölcsét, hátha tud gyógyírt az ő bajára. Elhagyott egy erdőt, elhagyott kettőt, még egy tengert is áthajózott , ám az erdő bölcsét még mindig nem találta. " Egy újabb erdő!" - sóhajtotta, amikor ismét egy farengeteg előtt állt. Belevetette hát magát a félelmetes vadonba, s hogy félelmét legyőzze énekelni kezdett:
" Bóbita, bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében."
Maga sem értette miért éppen ez a dalocska jár a fejében, de így volt és neki nagyon jól esett most énekelni. Egész álló nap mendegélt, már a körmei is belesajogtak, valahányszor száraz ágakra lépett, amikor megpillantott egy csodaszép gombaházat. Bekopogott. Egy apró emberke, földig érő , ősz szakállal lépett ki a házból. Márpedig ember mégsem lehet, ahhoz túl kicsi-gondolta. Lehet, hogy kobold?
- Jó napot öregapám!- üdvözölte.
A kobold azonban igencsak mérges volt, s mogorván így felelt:
- Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál! Ki vagy te, hogy meg merted zavarni alkonyati sziesztámat?
- Elnézést kérek- szabadkozott a kismalac. Csak útbaigazítást szeretnék kérni. Az erdő bölcséhez igyekezem.
A kobold összeráncolt szemöldökkel végig mérte, majd így szólt:
- Még sosem láttam ilyen hatalmas szarvasbogarat!
- Talán azért, mert nem is vagyok az! - felelte könnyeivel küszködve Bubu. - Egy egyszerű malacka vagyok, akinek a fejére nőtt egy fura képződmény, de azt sem tudom hogyan.
- Ne haragudj malacka! Nos hát- mosolygott végre rá- Ha az erdő bölcsét keresed, jó hírem van: meg is találtad! Én volnék! Hajolj csak le egy pillanatra, hadd érintsem meg azt a valamit ...
Malacka lehajolt, és az apró kobold megérintette a szárnyakat:
- Szárnyak...- suttogta- Tündérbűbáj! - kiáltott fel- És mondd csak semmire sem emlékszel?
- Csak egy dalra, amit azelőtt soha nem hallottam.
Majd elénekelte a dalocskát. Az apró lény mélyen a saját gondolataiba nézett, de az is lehet, hogy még annál is mélyebbre, mire így felelt:
- Hiszen a dalocskában van a megoldás!
- Valóban? - nézett rá csillogó szemekkel Bubu.
- Az angyalok éneke mindig igazság! Megmondják neked, hol találod Bóbitát, hogy aztán levegye rólad a bűbájt. Csak kérned kell, nem mondhat nemet. Ez a törvény. A hely pedig, ahol megtalálod az " őszi levél".
- Sajnos nekem ez nem sokat mond- mondta malacka szomorúan.
- De nekem igen! Most nyár van, csak egy kivételes helyen találhatsz őszi levelet. Van az erdőben egy hatalmas aranylevelű tölgy, az egyetlen , amely az év minden napján aranyszínű, akár ősszel a fák levelei. A tündérek egyik kedvenc pihenőhelye.Csak keresd az erdő legfényesebb pontját. Éjjel és nappal úgy csillog az a fa, mint maga a mennyország! És fogadj meg egy tanácsot! Végre használd a szárnyaidat, a lábaid nem bírják sokáig!
- Nagyon köszönöm!- ujjongott Bubu, s szárnyra is kelt különleges szárnyacskáival, hogy megkeresse az aranylevelű tölgyet.
Ez idő alatt Tündérföldön a királynő kellemetlen híreket kapott. Akarva, akaratlanul meghallotta az angyalok énekét, és tudván igazukat sietve Bóbita keresésére indult. Bóbita a Gyémánthegy lábánál üldögélt szomorúan, lesütött fejjel.
- Miért szomorkodsz kedvesem?- kérdezte a királynő, amikor rátalált, még mielőtt kérdőre vonta volna.
- Annyira unatkozom! Senki nem akar a barátom lenni és nem is játszanak velem!
- Talán azért, drágám, mert csúnya tréfákat űzöl velük, és kineveted őket!
Bóbita dacosan karba fonta a kezeit és hátat fordított. A királynő folytatta:
- Semmi sem maradhat következmények nélkül, előbb- utóbb mindent visszakapunk a jót és a rosszat is. Emlékezz csak a kismalacra, akinek fenekestül felfordítottad az életét, csak azért, hogy jól érezd magad! A barátai mind hátat fordítottak neki.Most menj és tedd jóvá a hibáidat! - azzal elrepült.
Bóbita pedig legyőzve makacsságát elindult megkeresni Bubut a kismalacot. Ámde hiába járta be a tavat széltében- hosszában, sehol nem találta. Kereste erdőkben, kereste falvakban, sőt még a vihar marcangolta tengervidéken is. Bubut sehol nem találta. Soha nem fáradt el ennyire. reményét is elvesztette már, hogy valaha is jóváteheti a hibáját. Márpedig így nem kerülhet a királynő szemei elé! Hogy megpihenjen kedvenc pihenőhelyére sietett, az aranylevelű tölgy lombjai közé. Amint letette a fejét, máris mély álomba zuhant. Álmában végre önfeledten játszhatott szárnyas malaccal, a felhők között repdestek kergetőzve, boldogan.
- Ébresztő! Ébresztő!- rázta fel álmában egy ismerős hang.
Nehézkesen nyitotta ki szemeit.
- Mi mondtuk neki, hogy ne zavarja meg az álmodat!- szólalt meg a két csiga, akik a tündérke álmát őrizték.
- Te vagy az szárnyas malac?- kérdezte Bóbita- Hogy kerülsz ide?
- Én bizony! Téged kerestelek, hogy szabadíts meg ezektől a nem kívánatos szárnyaktól itt a fejemen!
- Nagyon szívesen.- mondta a tündérlány.
- De még előtte nem játszunk egy kicsit a felhőkkel, olyan jó repdesni veled?!
- Miért is ne?- felelte Bubu és máris repültek a gyönyörű bárányfelhők sűrűjébe.
Egész álló nap a felhők között repdestek, a szivárvány ragyogó ölében csúszdáztak, míg aztán bele nem fáradtak. Akkor aztán Bóbita hazavarázsolta kismalacot, szülei házába, de már szárnyak nélkül.
Így történt, hogy mindkettejük álma valóra válhatott, mert attól a naptól kezdve elválaszthatatlan barátok lettek, s én mondom: igaz jó barátok!
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.titihajnalka.eu/