Hamupipőke

Titi Hajnalka: Hamupipőke 

Messze földön valamikor, élt egy gazdag ember.

Körbe vette a családját igaz szeretettel.

Felesége gyönyörű volt, áldott jó lélekkel,

Szemük fénye a kislányuk, angyali szépséggel.

Ha van földi paradicsom, az volt ez a kastély,

Nevetéstől telt meg a kert, beragyogta a napfény.

Színes rózsák, liliomok, illatoztak szerte,

Ha bánatos erre tévedt, itt megjött a kedve.

Ám ahol a jó virágzik s a boldogság árad:

Melegágya gonosz erők rosszakaratának.

Így érkezett a betegség az édesanyára,

S a betegséggel csakhamar, kegyetlen halála.

De mielőtt elhagyta volna, testét áldott lelke,

A kislányát búcsúzóul, lágyan átölelte:

Búcsúznom kell, én kis kincsem, nem vigyázhatok rád.

Csak az vigasztal, hogy itt lesz veled drága édesapád.

Búcsúzóul kis csillagom, fogadd meg tanácsom,

Két dolog a legfontosabb ezen a világon:

Légy mindig jó és jámbor, bármi is történjen,

Ha kitartasz, hidd el nekem, boldog leszel kincsem!

A kicsi lány életében, sosem volt még bánat,

Nem ismerte még fájdalmát, a kegyetlen gyásznak.

Soha többé nem bújhat a drága ölelésbe,

S fülében sem cseng ezután anyja nevetése.

De azért, hogy ne ölje meg, ez a kínzó bánat,

Minden nap friss virágot vitt, az édesanyjának.

A sírjánál mesélt neki, mintha most is élne,

És bizony ő valóban élt: kicsike szívébe.

Az idő telt, s a fájdalom napról- napra enyhült,

Mindig jó volt, kedves, jámbor, s lassan újra örült.

S amint tavasszal szirmot bontottak a szép virágok,

A békés házba megtörténtek a nagy változások.

Az apjának utazni kellett, s hogy ne hagyja egyedül,

Egy özvegyasszonyt gyermekestől vett el feleségül.

- Hogy ne keljen egyedül maradj, asszony kell a házhoz,

Bocsáss meg, hogy nem maradtam hű édesanyádhoz.

Ő kedves nő, anyád helyett anyád is lehetne,

Így a napod szeretettel, ismét teljes lenne.

Nem maradnál egyedül, míg kereskedni járok,

S gyorsabban telnek a napok, amíg visszavártok.

Jól van apám, legyen úgy, ahogyan kívánod,

Hozz hát akkor egy új asszonyt a családi házhoz.

Engedelmes gyermek leszek, jó és mindig jámbor,

Hogy ne kelljen aggódnod sem, míg ott leszel távol…

Megérkezett az új asszony, a két leányával,

El is voltak azok látva különféle bájjal.

Álszent egy boszorka, számító és kényes,

S a két édes lánya, egyszerűen rémes!

A szívük helyén más volt, mint az illett volna,

S attól kezdve lett ő: hercegnőből szolga.

Elvették az ékszereit és a szép ruháját,

S elé löktek egy kopottas, megfoltozott szoknyát.

Szép cipőit is elvették és elzárták előle,

Gyenge lábát burkolta már kemény facipőcske.

Attól kezdve a házban sem volt, sehol maradása,

Fel is kellett költöznie a ház padlására.

Megállása nem volt többé, pirkadattól estig,

Ő dolgozott, s nővérei folyton kinevették.

Gúnyolódtak, csúfot űztek szegény teremtményből,

Még enni sem engedték meg, tisztesebb edényből.

Estére mind lencsét szórtak be a hamutálba,

S ráförmedtek, hogy reggelre, legyen ki tisztázva!

S ő ott kuporgott a tűzhely mellett, egyre szemezgette,

Jámbor volt és mindig kedves, ahogy megígérte.

Ideje nem maradt többé,tükörbe sem nézni,

S a két szívtelen úgy gondolta, csúfnevet ad néki,

Egy idő után, igazi nevén nem is szólították,

Hamupipőnek nevezték, azt a szegény kislányt.

A gúnyt és a gonoszságot türelmesen tűrte,

Panasszal az apját, ő biz' soha sem kereste.

Isteni ajándék: a jóság és aszépség,

Így is gyönyörű volt, nem is volt az kétség!

Történt egyszer, apja a vásárba indult,

S, hogy mit hozzon nekik a lányokhoz fordult.

- Én szép ruhát kérek, arany díszítésűt!

- Én meg ékszereket, gyémántot, és gyöngyöt!

- Én apám nem kérek tőled, csak azt az ágat

Ami hazafelé az úton érinti ruhádat.

Apjuk meg is vette a ruhát és az ékszert,

S egy mogyoróágat, mit az erdőben lelt.

Olyan nagyon örült a kis Hamupipőke,

Érzelmileg, volt számára, annak nagy értéke.

Kivitte a sírhoz, hol édesanyja pihent,

S elültette oda, mielőtt a nap lement.

S az másnap hajnalra dúsan kivirágzott,

Ilyen csodát addig, még senki sem látott!

Olykor rája repült, egy fehér madárka,

Ilyenkor az mindig, kívánságát várta.

Egy nap kihirdették az egész országban,

Bált rendez a király fent a palotában.

Kivételes bálra invitált a dobos,

Hivatalos volt ott úrinép és szutykos!

Mert a király fia menyasszonyt keresett,

S látni kívánt mindenkit, akit csak lehetett.

Lett nagy sikoltozás, készülődés nyomban,

A két mostohalány kiáltott is, hol van?

Ő meg mindent megtett, amit csak kívántak,

De nem állhatott ellent, a szíve vágyának.

Ő is nagyon vágyott a bálba elmenni,

Csak egy órácskára mindent elfeledni!

Kérni kezdte őket, de csak lehurrogták:

- Hogy mennél te oda, nincs is hozzá ruhád!

Ám ő nem adta fel, tovább rimánkodott,

De megértés helyett, csak új munkát kapott.

Egy tál lencse a hamuba, s talán ha elkészül

A bálba is elmehet- így biztatták végül.

Hogy is készült volna? Bárhogy igyekezett,

Nem tudta kitisztázni a hamus szemeket.

Keserűségében kirohant a kertbe,

Sírva így kiáltott fel a fellegekbe:

• -Galambok, gerlicék, égi madárkák

Gyertek segítsetek telerakni a tálkát!

Az ocsút szaporán abból kiegyétek,

A javát meg mindet, edénybe tegyétek!

A fehér madárka a vállára szállott,

S valami szépséges dalocskát dudorászott.

És akkor láss csodát, madarak serege

Örvénylett a kicsi tűzhely közelébe.

Fejecskéjük serényen válogatott egyre,

S a magok ott voltak a tálba kiszedve!

Azzal aztán épp úgy, ahogyan érkeztek

A konyha ablakán át, messze elrepültek.

Csillogó szemekkel szaladt újságolni:

- Már el is készültem, mehetek készülni?

De a mostohája tovább becsmérelte:

Még táncolni sem tudsz! Hová is mennél te?

Azzal egy tál kölest öntött a hamuba,

Szegény úgy érezte, nem válogatja ki soha!

Hisz a köles apróbb sokkal, mint a lencse,

Ám ő most is kiment, tovább reménykedve:

• -Galambok, gerlicék, égi madárkák

Gyertek segítsetek telerakni a tálkát!

Az ocsút szaporán abból kiegyétek,

A javát meg mindet, edénybe tegyétek!

A fehér madárka a vállára szállott,

S valami szépséges dalocskát dudorászott.

És akkor láss csodát, madarak serege

Örvénylett a kicsi tűzhely közelébe.

Fejecskéjük serényen válogatott egyre,

S a magok ott voltak a tálban, kiszedve!

Azzal aztán épp úgy, ahogyan érkeztek,

A konyha ablakán át, messze elrepültek.

Hamupipőkének repesett a szíve,

Szaladt újságolni nagy- nagy örömébe,

De a mostohája csak hátat fordított:

- Még szégyent hoznál ránk!-s máris kihajtatott.

Nélküle indultak, így hát el a bálba,

Hulltak a könnyei. Hiszen mindhiába!

Egy ideig tovább búsult a konyhába,

Aztán úgy érezte, édesanyja várja.

Könnyei csak hulltak, míg a sírhoz tartott,

S a mogyorófa ága, egyszer megrázkódott.

A fehér madárka szállt le most is rája ,

S a megszokott dalát újra dudorászta.

Szikrázó fénytenger gerjedt körülötte,

Beragyogott mindent a mély sötétségbe!

S a fehér madárka, halljatok most csodát,

Egy gyönyörű nővé változott ott akkor át!

Tündér volt, vagy angyal maga sem értette

De láttán az öröm, a lelkét is ellepte.

- Kis Hamupipőke, látom vágysz a bálba,

Mutasd, hát mit is tudsz, kicsi varázspálca!

Nézd mit hoztam neked: ez egy gyémántcipő,

Nincs ebből, úgy nézz rá, a világon kettő!

Aztán pálcájával körözött is párat,

S át is varázsolta a szakadt ruhákat!

Olyan gyönyörű lett a csillogó ruhája,

Nem volt annak sehol a világon párja!

Hintóra lesz szükség- nézett rá a tökre-

Azt hiszem elég lesz, nincs szükségünk többre.

Körözött fölötte, mire a sütőtök,

Gyémánttal kirakott hintóformát öltött!

Azzal a tündér, az egérfogóra nézett,

Emeld az ajtaját!- szólt Hamupipőkének.

Hat egér bújt elő, onnan egymás után,

S lám a varázspálca pördült- fordult mindjárt!

Egy pillanat sem telt, s hat csinos paripa,

Lett a hintó elé, azonnal befogva.

Csak egyet ne feledj- intette a tündér,

El kell hagynod a bált, mielőtt még éjfél!

Hiszen éjfél után, oda a varázslat,

Újra viseled majd, a szakadt ruhádat.

S ami a hintót illeti, és ezt a hat lovat,

Ismét kisegerek és tökformát kapnak.

Ne feledd, hát kérlek, gyere el időben,

Ha így teszel, meglásd, nem lesz bajod kincsem.

Hamupipőke megfogadta a szavát,

Mire a tündér utasította a hat lovát.

Arra azok menten, száguldani kezdtek,

A varázspatkójuk, nem kímélte őket!

Mikor megérkeztek, a szép palotába,

Ragyogó szemekkel lépett be a bálba.

Volt ott olyan tömeg, de amint belépett,

Az egész teremben, áhítatos csend lett.

A királyfi pedig, amikor meglátta,

Nem is akart többé, ránézni már másra!

Oda is sietett, köszönteni szépen,

Kezét megcsókolta, illendőn, gyengéden.

- Szabad lesz egy táncra, gyönyörű hercegnő?

Igen- válaszolta, a kis Hamupipő.

Olyan szép pár voltak, csodájára jártak,

A szíve is megdobbant az öreg királynak.

Amott pöffeszkedett, a gonosz mostoha,

Aki a lányait végig hibáztatta:

Haszontalan népség, nincsen bátorságtok,

Nem tudom, hogy férjet így ti hogy találtok?!

Hamupipőkének nem kellett félnie,

A mostohaanyja,így fel nem ismerhette.

Eszükbe sem jutott, hogy a koszos árva,

Bárhogy is eljuthat a királyi bálba.

Olyan volt az egész, mint egy csodás álom,

Szerelmesebb náluk nem volt más a bálon.

A herceg egész este kedveskedett, bókolt,

A lány szépségének, azonnal behódolt.

Hamupipőke meg, itta minden szavát,

El is felejtette a tündér jótanácsát.

Úgy tűnt neki, hogy még nincs tizenegy óra,

S máris a tizenkettőt ütötte az óra!

Azonnal felugrott, s ijedten elrohant,

A hintó már várta, a lépcsőnél alant.

Még búcsút sem mondott, neki a királyfi.

S csak a hintó porát lehetett már látni.

Csalódottan nézett utána a herceg,

Vajon a szép lánynak, sietni miért kellett?

Hiszen magáról még, semmit el nem mondott,

Hol találhatja meg?- végig erre gondolt.

Hanem, akkor megcsillantott valamit a Hold fénye,

Mi ragyogott bele az éj sötétjébe?

Egy szép gyémántcipő, a lépcső egyik fokán,

Ő hagyhatta csak el, a szépséges királylány.

A kapunál álló őröket kérdezte,

Kit láttak távozni onnan egész este?

De az őrök királylányt, biz' egyet sem láttak,

Csak egy szegény koldust és egeret párat.

A kis Hamupipőke lélekszakadva futott,

A palota udvarán, már át is változott!

Azért fohászkodott, hogy csak meg ne lássa,

A herceg, hogy ő csak egy nincstelen árva…

Hintó s lovak nélkül, a foltos ruhában,

Érkezett meg haza, s leült a konyhában.

A nagy sietségben csak most vette észre,

Hogy gyémántcipőjét, tartja a kezébe.

Az egyetlen ajándék, mit a tündér adott,

Ami éjfél után, még át sem változott.

Volt fent a padláson egy régi faláda,

Ebben volt még néhány szakattas ruhája.

Elrejtette közé, ez volt az ő titka,

Hogy a mostohája, soha meg ne tudja.

Nemsokára nagy robajjal, fáradt nyerítéssel,

Érkezett a hintó a kényes népséggel.

A dölyfös lányoknak, be nem állt a szájuk,

Aztmondták, hiába volt drága ruhájuk,

Volt ott egy királylány olyan öltözékben,

Hogy csak azt csodálta az egész bálterem:

No és az a herceg, nem is értik miért,

Hívott ráadásnak oda annyi szegényt?

Hiszen egyértelmű volt a választása,

Másra rá sem nézett ő az egész bálba!

Bár az való igaz, szép volt a királylány,

És hát szépnek lenni, bizony nem egy hátrány…

De amikor az éjfélt elütötte az óra,

Szegény hercegüket, faképnél is hagyta!

Azután a herceg, már csak búslakodott,

A gyémántcipőt nézte, amit a lány elhagyott.

Olyan szerelmes lett, mindenki úgy mondja,

Nem kell neki más már, feleségnek soha.

Nem telt el egy hét sem, hirdették az országban,

Hogy indul a herceg szét a királyságban.

Akinek a gyémántcipőbe beleillik a lába,

Azt azonnal viszi is a palotába.

Hej, lett nagy izgalom minden lányos háznál,

Több lány előkerült mindenhol a vártnál!

Ám a gyémántcipő senkire sem illett,

Pedig a legtöbbjük, amit tudott megtett!

Udvarhölgyek, hercegnők, távoli királylányok

Bárhogy kínlódtak is, szorította a lábuk.

Mígnem elérkeztek a kereskedő házához,

Szaladt a mostoha gyorsan két lányához.

Ügyesek legyetek!- unszolta őket az asszony-

Királynők lehettek, itt a nagy alkalom!

Akármennyire fáj, el kell, hogy tűrjétek,

Többé nem találtok ilyen gazdag férjet!

Nyomták és préselték, amennyire tudták,

Könnyük is kicsordult, annyira akarták,

De hát az a cipő, nem engedett nekik,

El is vették azzal, már az anyjuk kedvét.

Hamupipőke mindezt, az ajtóból nézte:

Én próbát tehetek?- kérdezte meg végre.

De a testvérei mindjárt kigúnyolták,

Míg az udvarmester felé nyújtotta a karját:

A herceg parancsára, mindenki felpróbálja,

Függetlenül attól, hogy gazdag, szegény, árva.

Így Hamupipőke, a lábára húzta,

Nem volt többé kérdés, ki volt a gazdája!

Előhozta mindjárt, a cipőcske párját,

S a kis fehér madár megérintette vállát.

Pillanatok alatt tündérré változott,

S Hamupipőkéből, királylányt varázsolt.

A herceg is belépett, megismerte nyomban,

Ölelte, csókolta, ahogy az rendjén van.

A gonosz nővérek nagyon meglepődtek,

Vesztüket érezték, térdre ereszkedtek.

Bocsánatát kérték, a földön csúsztak, másztak,

Szoknyáját csókolták, a szép királylánynak.

Álljatok fel, kérlek, semmi szükség erre,-

Mondta akkor arra, a kis Hamupipőke.

Nem haragszom rátok, megbocsájtok nektek,

Tudom, hogy legbelül, még ti is szerettek.

Azzal megölelte, a két zokogó nővért,

Igazából szeretett volna mindig testvért.

Magával vitte hát a palotába őket,

Már aznap fogadták, ők is a kérőket.

Mire aztán lett ott olyan lakodalom,

A hírét hallotta, sok- sok birodalom.

Boldogságban éltek, ők is attól kezdve,

Még a mostohának is jó lett a kedve!

Változtatni magán, senkinek sem késő,

Ezt tanította meg a kis Hamupipő.