Más népek meséi:

 A sárga gólya ( kínai népmese)

Azt mesélik, élt valaha egy szegény diák, Fazhouban. Mi volt a neve. Mi sétált az utcákon, gyönyörűen fuvolázott, amiért az emberek ennivalót adtak neki. Ebből élt.

Egy szép nyári napon, betért egy teaházba, hogy igyon egy finom teát. A teaház tulajdonosa jó szívvel etette és itatta. 

 Ideje mennem- gondolta. Mi felállt és így szólt:

- Nincs pénzem, nincs mit fizetnem mindazért, amit itt ittam és ettem. Nem akarok azonban hálátlan maradni.

Azzal elővett egy darab sárga krétát a zsebéből, és egy gólyát rajzolt a falra.

– Ez a gólya – mondta Mi –, százszor több pénzt hoz neked, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor sokan vannak nálad, és ha hármat tapsolnak, lejön a falról és táncol.

– Arra azonban figyelj– figyelmeztette Mi, amikor kilépett a teázóból –, hogy soha ne táncoltasd egyetlen embernek! Mert, ha mégis megteszed, az lesz az utolsó alkalom. És most viszlát!

 Mi elment, a teaház tulajdonosa pedig meglepetten nézett a gólyára, és nem tudta, hogy higgyen- e vagy sem, a szegény diák szavainak.

Amikor a második napon sokan összegyűltek a teaházban, a tulajdonos úgy döntött, hogy kipróbálja. Mindenkit arra kért, hogy tapsoljon háromszor. A vendégsereg összecsapta a kezét, mire a sárga gólya azonnal leszállt a falról a padlóra. Meglebbentette a szárnyait, és táncolni kezdett. És milyen szórakoztató és mulatságos volt! A vendégek örültek.

 Amikor a gólya visszament a falra, senki sem hitt a szemének. Mindenki megérintette a falat, nézte a képet és csodálkozott.

Azután mindenfelé terjedtek a pletykák, erről a csodáról. Sok látogató lett a teaházban – mindenki a sárga gólyát akarta látni. A tulajdonos reggeltől estig árult, és napról napra gazdagabb lett. Mi diák ígérete beteljesült.

Még a teaház előtti utcán is mindig tolongtak az emberek, benéztek az ablakon. A gólya készségesen és vidáman táncolt a szegényeknek is.

Ám egyszer egy mohó mandarin haladt el, a teaház mellett a szolgáival.

 Látta, hogy az emberek a teaház ablakai körül tolonganak, és szolgákat küldött, hogy megtudják, mi történik ott. A szolgák visszatértek, és mindent elmondtak a mandarinnak. A mandarin azonnal látni akarta a sárga gólyát. Bement a teaházba, és látta, hogy mindenütt parasztok, kézművesek és más szegények ülnek.

 - Azonnal küldj el mindenkit innen! – kiáltott fel a mandarin. - Egyedül nekem jár ez a csoda!

A mandarin őrök botokkal azonnal a vendégek közé rohantak, és mindenkit elkergettek.

A mandarin egyedül maradt. Tapsolni kezdett. De a gólya meg sem mozdult. 

 Arra aztán egy ezüstrudat dobott az asztalra, és odakiáltott a teaház tulajdonosának:

– Parancsold meg a gólyának, hogy táncoljon nekem!

Az ezüst láttán a tulajdonos mindenről megfeledkezett, amit a szegény diák tanácsolt. Beállt a mandarin mögé, és ő is összecsapta a kezét. De a gólya csak hátat fordított nekik, összeráncolta a homlokát, lehunyta a szemét és megdermedt.

Erre a nagyképű mandarin az őrök felé fordult és megparancsolta nekik, hogy fogják a gólyát és vigyék a palotájába, hogy ott táncoljon neki. Az alabárdos és a kardos őrök odarohantak a falhoz. Egy egész faldarabot kivágtak a sárga gólyával együtt. 

 A mandarin kijött a teaházból, beült a hordágyára és a palotába ment. Az őrök pedig a sárga gólyát vitték utána. A palotában a mandarin megparancsolta, hogy a gólyát helyezzék egy állványra, szép keretben, vegyék körül értékes vázákban virágokkal és világos, színes lámpásokkal. Aztán leült egy székre a gólya elé, és háromszor ünnepélyesen összecsapta a kezét. De a gólya csak elrejtette a fejét a szárnya alá, hogy ne is lássa a mandarint és a palotáját.

Tapsolt, tapsolt a mandarin – már fájt bele a keze, de a madár meg sem mozdult. Aztán arra gondolt, hogy a gólya talán nem akar egyedül táncolni, és táncolni kezdett.

 De amikor a mandarin túl közel ugrott a sárga gólyához, az hirtelen kidugta a fejét a szárnyai alól, és jól homlokon csípte!

A mandarin elesett.

– Vágjátok le azt az átkozott madarat! – kiáltotta az őröknek. - A szegényeknek tudott táncolni, engem pedig, a mandarin nagyurat megharap! Halál rá!

Az őrök odaszaladtak a sárga gólyához, meglendítették a kardjukat, de ekkor hangos kopogtatás hallatszott az ajtón. Az őrök az ajtóhoz rohantak, kinyitották, megnézték. Mi, a szegény diák állt előttük, mindenki elhallgatott.

 A mandarin annyira meglepődött a diák bátorságán, hogy nem talált szavakat, ahhoz sem, hogy megparancsolja az őröknek a diák kiutasítását.

Mi kivette a fuvoláját a tokjából, és egy vidám dalt kezdett játszani. A csodás dallam hangjai visszhangoztak a palotában. Abban a pillanatban a sárga gólya megrezzent, tett egy lépést, és lejött a falról.

 Mi még boldogabban játszott, és az ajtóhoz sétált, a sárga gólya pedig követte őt. A mandarin és az őrök elképedve nézték a különös madarat. Mi pedig addig sétált és sétált sárga gólyájával, amíg el nem tűnt a szemük elől. Azt mondják, azóta sem látott soha többé senki sárga gólyát.

 Ez a varázslatos madár azóta is Mi fuvolájának a hangjaira táncol a tereken és a bazárokon, de csak a szegényeknek.

Forrás: derevo-kazok.org