A bagoly meséje

Titi Hajnalka: A bagoly meséje 

 Talán hallottál már az Elfelejtett dimenzióról, a benne élő meselényekről, ahol állandó rejtélyek és varázslatok történnek, és az állatok beszélik az emberek nyelvét. Ha már jártál ezen a vidéken, ha csak olvastál is róla, biztosan ismered a Rengeteg erdőt. De vajon hallottál- e az Elvarázsolt erdőről, ahol nem csak valódi állatok éltek, hanem ide száműzött elvarázsolt emberek? Olyan volt ez a hely, akár egy labirintus, soha nem lehetett kijutni belőle. Márpedig, az elvarázsoltak, csak akkor szabadulhattak meg az átkuktól, ha kijutottak innen.

Élt ebben az erdőben egy aprócska egér, akit Ignácnak hívtak. Nem is volt semmire gondja az életben, minden megadatott számára, ezen a vidéken. A baj csak az volt, hogy állandóan szemfülesnek kellett lennie, nehogy egy héja, vagy egy bagoly elragadja, mert akkor aztán vége az életének! Ki is tanulta az éberséget, a legmagasabb szinten! Ha éppen csinált valamit, folyamatosan fülelt, hallgatózott és leselkedett. Tudta jól nem ajánlatos elhagynia a területét, hiszen ismeretlen terepen a veszély is jóval nagyobb. Olykor nagyon vágyott kalandok után. Olyan sok titok, varázslat, és móka lehet a nagyvilágban!

Ezen az estén már bent gubbasztott kis vackában, a szemei majd leragadtak, amikor a messzi sötétségben apró fények kezdtek kirajzolódni. Talán tündérek!- örvendezett, olyan rég találkozott velük, alig várta, hogy végre beszélgethessen valakivel nagy magányában. Kiment. Szerette volna üdvözölni őket. Hát láss csodát, a közeledő fénylő lények nem tündérek voltak, hanem világító éjszakai pillangók. Ignác látott már szentjánosbogarat, de világító pillangót még soha. Gyönyörű látvány volt. Az egyikük izgatottan kezdett bele mondanivalójába:

- Ne haragudj, hogy zavarunk kisegér! Segíts nekünk kérlek! A királynőnk beleakadt egy hatalmas

pókhálóba. Mi sajnos nem tudjuk kiszedni belőle, beleragadnánk! Csak te segíthetsz rajtunk!

- Szívesen segítenék- felelte a kisegér-, de számomra ilyenkor elindulni, a legveszélyesebb! Ha meglát egy bagoly végem!

- Mi veled vagyunk, nem eshet bajod! Félnek a fénytől! Senki nem akar segíteni nekünk. Nagyon messziről jöttünk, ha nem fordulunk vissza máris, attól félek késő lesz!

A jó szívvel megáldott kisegér bármennyire is félt, nem tudott nemet mondani. Végül is mi értelme élnie, ha nem segít másokon, gondolta, csak a puszta létezésért? Ő ennél többre vágyott! Így aztán elindultak és futott egész éjen át, míg el nem értek egy faluba, az egyetlen helyre ahol emberek éltek ebben az erdőben. Nem tudni hogyan, honnan kerültek ide, de egy biztos, ők sem hagyhatták el ezt a helyet.-

- Hol van?- kérdezte Ignác.

- Ott az öreg templomtoronyban!- felelte a pillangó.

A kisegér akkor, amilyen gyorsan csak tudott, felfutott a templom tornyába. Megpillantotta a királynőt, amint erejét vesztve alig lélegzett, már- már teljesen feladta. Gondolkodás nélkül odarohant, és kiemelte a ragadós háló rabságából. Ezután pedig igyekezett leszedni a szárnyairól, a kellemetlen nehezéket.

- Nagyon hálás vagyok, drága kisegér!- köszönte meg a királynő.

- Szívesen tettem! Nagy szerencse, hogy a pók előtt ideértünk!

A királynő hálából, egy apró gyűrűt ajándékozott neki, amit ha a szükség úgy hozza, háromszor megpörget az úján, s ők azonnal a segítségére sietnek. Aztán elbúcsúztak és elrepültek.

A kisegér egyedül maradt az öreg templom toronyban. Fogalma sem volt, hogy jut haza, biztos volt benne, hogy nem találja meg a haza vezető utat, de hát mit tehetett? Az egerek könnyen alkalmazkodnak, majd keres egy új helyet otthonának. A templom erre nem a legalkalmasabb hely. Mindenki tudja, hogy a templom egerénél szegényebb teremtmény nincs a világon, mert hogy itt élelmet nem tárol ember, hacsak nem véletlenül szór el valamit. És akkor megpillantott egy szem földimogyorót! Éppen jókor! - gondolta. A gyomra hatalmasat korgott. Valószínűleg a harangozó hagyta el az ínycsiklandozó falatot. Odafutott, hogy megegye. Nagyon éhes volt már, de olyan rossz érzése támadt, mintha valaki figyelné... Széjjel nézett hát: először előre, balra, aztán jobbra, de amikor hátranézett, majdnem szörnyet halt! Egy vörös macska nézett rá,gonosz tekintettel, s már a száját is tátotta, hogy bekapja! Abban a pillanatban bánta is, hogy nem tudott szörnyet halni, hiszen ha a macska darabokra szedi, biztosan jobban fáj! Behunyta a szemét. Érezte a hatalmas karmokat, amint megragadják vállánál fogva... és a magasba emelik! Mi történt?- kérdezte magában- A macskák nem tudnak repülni! Kinyitotta a szemeit. Hát olyan magasan volt, hogy már meg attól rémült halálra. Egy madár ragadta el, nem is egy macska! Remegni kezdett: mi jöhet még? Ez sem jobb halál, végül is egyre megy!

A madár az erdő mélyéig vitte, ott leszállt és a helyett, hogy széttépte volna, elengedte:

- Szabad vagy! - mondta, - menj utadra!

- Te miért nem eszel meg?- nézett fel a bagolyra.

- Talán szeretnéd?- kérdezett vissza a bagoly.

- Dehogy! Kellemes csalódás vagy nekem!

- Nem eszem egereket- folytatta a bagoly. Találok elég csúszómászót, bogarat! Ebben az erdőben, sosem lehet tudni, ki elvarázsolt ember. A hideg is kiráz, ha belegondolok, hogy embert egyek...

- Talán te is ember voltál? Ha az voltál, biztosan nagyon jó szíved volt! Igazi nemes szív!

- Valóban- sóhajtott a bagoly.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életem!

- Szívesen tettem!- mondta és szomorúan hajtotta le a fejét.

Ignác érezte, hogy nagyon nagy bánat nyomhatja a lelkét, ennek a szegény madárnak. Nem akarta egyedül hagyni, tovább faggatta:

- És ki voltál emberként?

- Valamikor igazi hercege voltam, egy csodaszép királyságnak!- sóhajtott ismét.

- És mi történt?

- Hosszú történet...

- Ó, nekem nagyon sok időm van!- unszolta a kisegér- Nem sietek sehová!

- Csodálatos gyermekkorom volt. A szüleim szeretetben neveltek, a legjobb iskolákban tanulhattam. Mindig is szerencsésnek éreztem magam. Egy nap apám vadászatot rendezett, a legnagyobb előkelőségek társaságában, amelyen én is részt vettem. Egy csodaszép szarvast pillantottam meg, a szeme ragyogott, hatalmas agancs ékeskedett a fején. Üldözni kezdtem. Teljesen megfeledkeztem magamról, messze a többiektől, az erdő mélyén kötöttem ki. Eltévedtem. S mindez nem volt elég. Alig szálltam le a paripámról, máris egy hatalmas medve ugrott rám! Tehetetlen voltam. Ott is maradtam volna, ha az erdők óriása, meg nem ment. Egy csapással sújtott le a hatalmas állatra, aki azonnal kiterült. Megköszöntem, hogy megmentett, és felajánlottam bármit kérhet tőlem, hálám jeléül. Úriembernek neveltek, úgy éreztem így helyes. Ő csak annyit kért, hogy az első élőlényt, akivel az erdőben találkozom hazafelé menet, vigyem el neki áldozatul. Annyi állat van az erdőben, ember nem merészkedik ennyire a mélyére, gondoltam nem árthatok azzal senkinek, hát belementem. A dolog azonban ismét nem úgy történt, ahogyan vártam. Az erdő mélyén alig haladtam előre, szembe találtam magam egy gyönyörű lánnyal. Szépsége megigézett, tündérnek hittem, egy hercegnő volt a szomszéd királyságból. A lova megvadult, s az erdő mélyéig vágtatott, vele. Magam segítettem kivezetni a fák rengetegéből. Annyira megbabonázott a szépsége, és a kedvessége, hogy az óriásnak tett ígéretemről meg is feledkeztem. Vagy inkább nem vettem elég komolyan ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Szerelmesek lettünk.

- És aztán?

- Utolért a végzet. Az erdők óriása eljött érte. Én küzdeni szerettem volna, persze esélyem sem volt. Kedvesem könyörgött, hogy hagyja meg az életem, de ő nem akart kockáztatni. Akkor varázsolt el. Még egy pillanatra összebújtunk, de nem hagyott sok időt a búcsúra. Hatalmas kezével megragadta Liónát, aki azonnal elájult. Ledobta a földre. Nagyon megijedtem, hogy végezni akar vele. Fölé repültem, hogy védjem, de nem akarta bántani. Magának akarta. Látszott a szemében a düh, féltékenységében majd megőrült, amiért így madár ként is, még mindig Lióna mellett voltam. Egy újabb varázslattal eltávolított, s ide kerültem az Elvarázsolt erdőbe. ..

- Hát barátom- kezdte az egér- ez nagyon szomorú. Mégis azt kell mondjam, én biztosan végére járnék a dolognak!

- Azt hiszed nem próbáltam kijutni, hogy megkeressem? De innen lehetetlen! S ha ki is jutnék, hol találhatnám meg? Annyi év eltelt már...

- Honnan veszed? Hiszen ezen a helyen, még az idő sem úgy telik, mint odaát!

- Az elvarázsolt falun kívül, még embert sem lehet látni...

- Pedig él még egy ember az erdőben!- szólalt meg az egérke- Minden állat retteg tőle, én is! Egy magányos orvvadász! Amelyik állatot ő elkapja, az örökre kijut innen, de már csak valaki rabszolgája ként. Elad mindenkit!

- És ő , hogy jut ki az erdőből?

- Nos hát, azt beszélik, van egy bűvös szerkentyűje, az segíti benne. Afféle iránytű lehet!

- Akkor hát mégis van kiút innen!- csillant fel a bagoly szeme.

- Úgy bizony! Csak éppen, senki sem tudja hol lakik, az orvvadász.

A bagoly e miatt nem aggódott:

- Hát akkor hagyom, hogy elfogjon!

- Mi?!- nézett rá rémülten Ignác- De hát onnan még senki sem jött vissza!

- Talán éppen ideje valakinek!

Azzal útnak indultak. Azt remélték valahol, majd csak találnak egy bagolycsapdát...

- Azt sem tudjuk, mit keresünk, hogyan is néz ki egy bagoly csapda!- sóhajtott a bagoly.

- Tényleg nem tudjuk- hagyta jóvá Ignác- de a csali biztosan magamféle lehet! És amúgy is barátom, én hiszek a szerencsében, biztosan ráakadunk!

Egyszer csak fura hangot hallottak a bokrok mögül. Meglesték hát, ki lehet a morgolódó idegen. Egy medve volt.

- Majd én odamegyek, megnézem barátságos- e vagy sem, - ajánlkozott a kisegér.

- Rendben.- hagyta jóvá a bagoly.

Óvatosan közelített a medve felé, hiszen olyan hatalmas volt, pillanatok alatt végezhetett volna vele! Elég egy rossz lépés! Amikor mellé ért így szólt:

- Szép jó napot, medve!

A medve széjjel nézett, de sem elöl sem hátul nem látott senkit. Oldalra nézett, ott sem. A kisegér újból felkiáltott:

- Szép jó napot!

Lenézett. Hát amikor meglátta, hogy a lába mellett egy egér áll, úgy megijedt, hogy sebbel- lobbal felmászott a legközelebbi fára!

- Egy egér!- kiabálta, s minden erejével egy száraz fa törzsébe kapaszkodott- Hess innen! Hess innen!- kiáltozta.

Ignác most nézett csak nagyot, hisz ez a medve fél egy magafajta kisegértől! Büszkén kihúzta magát és nevetve azt kérdezte:

- Csak nem félsz egy egértől? Amúgy meg, ne hessegess engem, nem vagyok én madár!

A bagoly sem bírta nevetés nélkül, s ő is odarepült a medvéhez:

- De hát ez csak egy egér, barátom!- mondta a medvének- Egy ekkora állatot, hogyan is bánthatna egy kisegér?

- Egér fóbiám van!- felelte a medve morcosan.

-Az más!- bólintott rá a bagoly- így már érthető!- s kuncogott tovább. Amúgy ő a barátom, és - súgta a fülébe- biztosítalak, hogy nem eszik medvéket!

- Nagyon vicces- morgott tovább az óriási mackó.- Mi járatban vagytok erre?

- A magányos orvvadász házát keressük- felelték.

- Hát akkor van valami közös bennünk!

- Lejönnél végre?- kiáltott fel rá Ignác.

- Jól van, de ígérd meg, hogy hozzám sem érsz! Kiráz a hideg tőled!

- Tehát te is őt keresed?

- Igen. Valószínű, hogy ő rabolta el a bocsaimat! Ki más lehetett? Csak egy pillanatra hagytam őket magukra...- s szemeibe könnyek gyűltek, majd lesütötte a fejét.

- Legalább tudjuk, hogy ez az ő terepe.- mondta az egér.

- Mit akartok tenni?

- Hagyom magam elfogni...

- Ez a terv?- nézett rájuk mackó.

- Többre nem futotta. Te meg Ignác pedig követtek minket!

- Nem is olyan rossz!- dicsérte meg a tervet a medve.

Hárman indultak tovább. Egész nap bóklásztak a sűrű erdőben, mégis úgy érezték, mintha nem haladtak volna. Kimerülten álltak meg egy pillanatra, amikor mackó felkiáltott::

-Az ott!- mutatott egy fa irányába, ahol egy halott egér teteme csüngött- Az egy bagolycsapda! Ha odamész, mindjárt lábadra kerül a hurok!

- Hát akkor odamegyek!- mondta a bagoly.- Ti bújjatok el, és amikor megjelenik, kövessetek!

A bagoly azzal a csapdához ment és hagyta magát elfogni. Szegényke fejjel lefele kellett csüngjön legalább két órán át, mire megérkezett az orvvadász. Akkor aztán kiszedte a hurokból, betette egy kalitkába és letakarta, majd felpattant a lovára, s útnak indult. Ma nem hozta a szekerét, nem számított nagy fogásra, néhány apró állattal egy lóval is boldogult, így sokkal gyorsabban haladt. Mackó és Ignác bármennyire is igyekeztek, egy idő után nem bírták velük tartani az iramot, s a bagoly magára maradt.

A magányos orvvadász egy hatalmas, sötét kastélyban élt az Elvarázsolt erdő közepén, óriási sziklák rejtekében. Ezért nem tudta senki, hol és merre lakik, no és persze mindig nagyon óvatos volt. Az állatokkal jó üzletet csinált a szomszéd királyságokban szívesen megvették őket, akik vagy a király asztalára kerültek, vagy rabszolgasorban folytathatták életüket. Ha pedig elvarázsolt embert talált, s kijutva az erdőből visszaváltozott, még több pénzt kapott értük. Úgyhogy ő így is úgy is jól járt.

A kastély tele volt fogva tartott erdei állatokkal, voltak itt: medvék, oroszlánok, madarak, s még egy világító pillangót is sikerült befognia. Lekerült a bagolyról is a lepel, s az egyik ketrecben megpillantotta a két bocsot, mackó bocsait. Összebújva kuporodtak. Valószínűleg nagyon sokat sírtak, mert a szemük teljesen be volt dagadva.

Mégis volt három állat szabadon a palotában, egészen pontosan három cica. Nem mintha szerette volna a macskákat az orvvadász, de az egereket sem tűrte, és kellett valaki aki levadássza őket. Néha, amikor a lábai alá kerültek, beléjük rúgott. Nem is rajongtak érte különösebben a macskák!

Maga sem tudta, hogyan tovább, de nem volt segítsége, ki kellett találnia valamit nagyon hamar. Fél füllel elcsípte, amikor az orvvadász valamilyen közvetítővel beszélt, hogy két nap múlva viszi az új szállítmányt Zombard király birodalmába. Először is ki kell jutnia, a kalitkából... A leginkább az nyugtalanította, hogy a bocsok újra elkezdtek sírni. A szíve majd meg szakadt, nem volt jobb ötlete, mesélni kezdett. De mivel egy mesét sem ismert, a maga történetét mesélte újra. Pár perc elteltével a bocsok elhallgattak, fülelni kezdtek. De nem csak ők, minden állat! Még a három egérfogó cica is köré ült. Kíváncsian hallgatták, s a mese végére, még a könnyük is kicsordult, annyira elérzékenyültek!

- Hát ennyi az én történetem barátaim!- fejezte be a mesét a bagoly.

- Te lennél az elvarázsolt herceg?- kérdezte az egyik cica.

- Úgy bizony!

- Ez nagyon szomorú!- sóhajtott a másik- Amíg az erdő fogságában vagy, soha nem tudod megmenteni a szerelmedet!

- Már nem csak az erdő fogságában vagyok, hanem az orvvadász fogságában is! Ha nincs szerencsém a király asztalán végzem ropogósra sülve!

A cicák nagyon megsajnálták.

- Nekem csak az nem tetszik, hogy egerekkel is barátkozol- mondta a harmadik cica. - De azt mondom mi segítünk neked. Azt szeretem, ha egy mese jól végződik!

- Én is!- szólt a második.

- Én is!- így a harmadik.

- Először is egy kulcs kellene, ami nyitja a ketreceket- mondta a bagoly.

A cicák boldogan segítettek. Elmentek, majd kis idő elteltével már hozták is a kulcsot. Akkor aztán kiengedték nem csak bagolyt, hanem az összes állatot! Jó mókának vélték, végre borsot törhettek kegyetlen gazdájuk orra alá! Lett ott olyan kavarodás, zűrzavar! Az állatok sebbel- lobbal menekültek ki a kastélyból! Az orvvadász azt sem tudta hány felé fusson hirtelen! Tehetetlen volt. Egy állatot sem tudott elfogni, semmit sem ért a csapdái nélkül!

A bagoly még várt. Meg kellett várnia míg az orvvadász elalszik, hogy megszerezhesse a szerkentyűt. A macskák jól játszották az ártatlant, gonosz gazdájuk, nem is gyanakodott rájuk. Igaz fogalma sem volt ki nyithatta ki a ketreceket, de rájuk nem is gondolt, hiszen eddig sem okoztak galibát. Azok a buta macskák semmire nem valók- gondolta. Még azt sem vette észre, hogy nem hárman, hanem négyen kuporodtak a kosárkájukban. Bagoly feltűnés nélkül el tudott rejtőzni közöttük.

Amikor végre elaludt, az orvvadász közelébe merészkedett és kivette a zsebéből a csoda szerkentyűt. Azzal aztán kirepült az ablakon, és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a kastélyt.

Hajnalodott. És akkor meglátta a bocsokat, akik kézen fogva cammogtak az ösvényen. Odarepült hozzájuk:

- Ti tudjátok a haza vezető utat?

- Igen- felelte Berni, a nagyobb testvér- az én szememről leesett a kendő amikor ide hozott minket.

- Az jó, akkor veletek tartok, el szeretnék búcsúzni anyukátoktól.

- Ismered őt?- kérdezték.

- Hát persze! Szerintetek ki volt a maci a mesémben, aki a bocsait keresi?

- Nahát!- csodálkozott el Morci, a kisebbik testvér.

Együtt folytatták tovább útjukat. Ahogy így haladnak, egyszer csak eléjük ugrik egy kutya, s eszeveszetten ugatni kezd, úgy vicsorgott, mintha legalábbis az ördög megszállta volna! Nem értették mi baja lehet. A bocsok annyira megijedtek, hogy majdnem visszafutottak az orvvadászhoz.

- Maradj már na!- kiáltott rá a bagoly.- Mi bajod velünk? Ártottunk neked?

- Nem bírom a medvéket!- ugatta dühösen.

- De hát csak gyerekek!- szólt rá ismét.

A kutya elhallgatott.

- Attól még medvék!- morgott tovább.

- Csak az anyjukat keresik. Inkább segítenél nekünk, biztosan jó szimatod van! Ti kutyák híresek vagytok erről!

- Csakhogy én nem vagyok kutya!

- Márpedig nagyon annak nézel ki!- nevetett a bagoly.

- Ki kell jutnom ebből az erdőből! De az egész olyan, mint egy labirintus, bármerre megyek, minden zsákutca!

- Ismerős érzés barátom!- nyugtatgatta a bagoly.- De most áldhatod a sorsot, hogy összefutottál velem, mert én tudom a kiutat!

- Nahát! És veled tarthatok?

- Hát persze!

Együtt indultak tovább, s reggelre végre megérkeztek mackóhoz és Ignáchoz. A kisegér boldogan futott oda bagolyhoz, átkarolta a lábait, annyira örült, hogy életben van a barátja!

- Mindjárt elsírom magam, egy érzelgős egér, aki szereti a baglyokat!- morgott a kutya.

- Fogd vissza magad! Én sem voltam mindig bagoly- szólt rá- Az én barátom, a te barátod is. Ehhez tartsd magad, vagy nem segítek!

- Jól van, na - mondta.

Mackó alig hitt a szemének, amikor meglátta drága kis bocsait. Ő inkább őket ölelgette. Csoda boldogságos hangulat kerekedett!

A kisegér úgy döntött, újdonsült mackó barátja mellett fog élni ezután. Mókás egy olyan medvével élni, aki fél az egerektől! Kivételes helyzetben érezte magát, amiért egy ilyen nagy állat félt tőle! Persze mackó már rég nem félt, de a kedvéért még többször eljátszotta. Mackó és Ignác, már azt hitték soha többé nem látják szeretteiket! Annyira szégyellték, hogy mentőakciójuk kudarcba fulladt.

A kutya most fogta fel először, hogy nem ő az egyetlen elvarázsolt ember ebben az erdőben. Egészen megkeseredett már, azért volt mindenkire dühös. Haragudott a világra, az emberekre, az állatokra, mindenkire...De most felébredt a remény a szívében és elérzékenyült ennyi szeretet láttán.

Elszégyellte magát. Eszébe jutott a családja. Valamikor neki is voltak szülei, akik igazi nagy varázslók voltak. Voltak barátai a varázsló tanodában, akikkel végig mókázták a napokat. Nem is értette miért élnek a varázslók az örökkévalóság magányában, mígnem egy másik magányos varázsló el nem varázsolja őket, kihasználva pillanatnyi gyengeségüket. Mert a kutya bizony egy varázsló volt, akit egy másik varázsló juttatott ebbe az erdőbe. Márpedig itt a tudományával semmit sem ért, az egyetlen menekvése, ha kijut innen...

- Indulnunk kell, barátaim!- törte meg a boldogságos pillanatot a bagoly.

A kisegér ijedten nézett rá:

-  Csak egy napot maradjatok még!- kérlelte.

- Nem lehet. Most, hogy végre van remény, hogy megtaláljam a szerelmemet, egy percet sem tudok várni tovább.

- Igazad van, barátom- sóhajtott Ignác-, olykor úgy érzem szívesen veled mennék! De hát Rengeteg erdőn kívül, soha nem voltam máshol, ez az otthonom. Máshol idegennek érezném magam!

- Mackó majd vigyáz rád!- felelte, a bagoly s a mackóra nézett, aki biztatóan rámosolygott és bólintott.

- Jó helye lesz nálunk - mondta-, de mielőtt tovább mennél tudd, hogy különleges álmom volt ma éjszaka.

- Jaj, mackó! - szól rá a kisegér- Az álmokban hinni badarság!

- Márpedig én hiszek az álmokban, és neked is jobb lenne, ha hinnél!

- De hát mi volt az álmodban?- kérdezte bagoly.

- Hát- folytatta a medve- láttalak téged és a világító szemű szarvast, akiről beszéltél. Be voltatok zárva a fejembe...

- He- he, a fejedbe!- nevetett a kisegér.

- Igenis a fejembe! A magasban pedig volt egy örvénylő kijárat. Tudtad, hogy ott lehet kijutni...

- És ennyi?- nézett rá kérdőn bagoly.

- Aztán az orromra szállt egy gólya, és rettenetesen csiklandozott, felébredtem.

- Az én voltam, ha-ha-ha!- mondta kacagva Ignác- Egy fűszállal piszkáltam az orrodat!

- Hát persze! Pimasz egérfajzat!- szólt rá mackó morcosan.

A kisegér most a bagolyhoz fordult:

- Legalább fogadd el tőlem a világító pillangók ajándékát, talán hasznodra lesz!- nyújtotta oda neki, az apró gyűrűt. A bagoly az újára húzta és megköszönte. A kisegér még egyszer átkarolta szorosan a lábát.

- Isten veletek!- köszönt még utoljára a bagoly, s azzal elindult kutyával észak felé.

Az orvvadász szerkentyűje, mintha össze lett volna zavarodva, egyszer északot mutatott, máskor délt, majd nyugatra irányította őket, aztán kelet felé mutatott, és legalább még nyolc féle variációban ugyanezt, mire úgy elfáradtak, hogy pihenniük kellett. Már maguk sem tudták hány napja vándorolnak, de Rengeteg erdőből még ki nem jutottak.

- Aludnom kell- mondta a bagoly- muszáj pihennem, nem bírom tovább.

- Pihenjünk- felelte a kutya is, s alighogy letették a fejüket, máris mély álomba zuhantak.

Hát amikor órák múlva felébrednek, majdnem halálra rémültek. Kezük- lábuk meg volt kötözve, s hatalmas lovak vették őket körül. Az egyik, a legszigorúbb tekintetű, bagoly fölé hajolt és így szólt:

- Ti vagytok azok, akik ki szeretnének jutni az erdőből?

Bagoly nem bízott az idegenekben, a fogadtatásuk nem volt épp bizalomgerjesztő.

- Szerintem nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szeretnének kijutni innen.

- Valóban- bólintott a ló- de ti vagytok az egyetlenek, akik tudjátok a kivezető utat!

- Ugyan már, honnan tudhatnánk?

- Sok mindent beszélnek az erdő madarai.

- Fecsegni bárki tud- legyintett a bagoly.

- Mi is elvarázsolt emberek vagyunk, a legyőzhetetlen hadsereg! Talán hallottál már rólunk.

- Ki ne hallott volna! Legyőzhetetlen létetekre, mégis itt kötöttetek ki?

- Mindenki sebezhető, s ha az ellenség megtudja hol, legyőzhetővé válik.

- Ha már alkudozunk- szólalt meg a kutya- nem lenne jobb, ha eloldanál minket?

- Elnézést, oldjátok el őket!- szólt oda a két manónak, akik a bokorban bújtak meg addig.

- Ők kik?- kérdezte bagoly.

- Jó barátok. Az erdő lakói, nem emberek.

- Segítek nektek, de cserébe én is kérek egy szívességet.

- Kérj bármit- felelte a ló.

- Szükségem lehet egy hadseregre, számíthatok- e rátok?

- Állunk a szolgálatodra!- hajolt meg előtte a ló.

Együtt indultak hát tovább. Egyszer csak az iránymutató műszer nem mozdult és csengő hangot adott ki. Átjárót, ösvényt, utat nem találtak itt. Alkonyodott, s bagoly hiába nézett körbe, semmi újat nem fedezett fel. Egyszer megcsillant valami. Gyorsan repülni kezdett az ismeretlen, csillogó szempár után. Tulajdonosa nem volt más, mint az a szarvas, amelyik a vadászaton az erdő mélyére csalta. A többiek is követték.

- Már megint te? Hát nem véletlen volt?- kérdezte a bagoly.

A szarvas megállt. Déjá vu érzés kerítette hatalmába. Mintha már átélte volna ezt a pillanatot! És akkor beugrott! Nem átélte, hanem medve álmában jár! Az ő álmában a kijárat fent volt, az égen. Felnézett, és láss csodát! A kijárat valóban ott örvénylett a fejük fölött! De hogyan jussanak fel oda a többiek? Egy bagoly még csak felrepül, de egy ló, vagy egy kutya? Akkor jut eszébe egér ajándéka. A világító pillangók!

A gyűrűre nézett, amely ott fénylett az ujján. Megforgatta háromszor, mire a távolban máris megcsillant a fény, ami egyre közeledett, s ahogy közeledett tovább nőtt hatalmas fényességgel, bevilágítva az egész Elvarázsolt erdőt! A világ összes világító pillangója idesereglett, királynőjükkel az élen!

- Mit segítsünk jó gazdám?- kérdezték a baglyot.

- Vigyetek ki mindenkit az erdőből!

Azzal a pillangók gondolkodás nélkül felemelték kutyát, és az egész ménest, majd elrepítették őket egyenesen az átjáróba. Ott aztán már nem kellett plusz segítség! Amint átértek, mindenki átváltozott önnön valójába! A ménesből egy nyakig felfegyverkezett hadsereg, kutyából egy fiatal varázsló, bagolyból pedig egy jóképű herceg lett. Mindannyian hálásan néztek rá:

- Csak mond meg mivel hálálhatjuk meg- kérték egyöntetűen.

A herceg már tudta. Végre nem esélytelenül indul az erdő óriása ellen, megmenteni szerelmét!

Lióna hosszú ideje már, mindig ugyanúgy ébredt: fenséges palota, gyönyörű természet, s örökké tartó fogság. Az erdő óriása magának akarta, de beleegyezése nélkül, semmit sem tett. Csak várt. Minden nap feleségül kérte, és méltósággal tűrte az elutasítást. Valamiért nem bántotta a lányt, talán mert szerette. Volt annyi önbecsülése, hogy kivárja a szerelmet. Lióna azonban nem tudta szeretni, hiszen szíve rég másé volt: Zoárd herceg tulajdona, akit soha feledni nem tudott és nem is akart.

Az élet egyik legkegyetlenebb csapdája, az egyoldalú szerelem. Lióna Zoárd hercegért, az erdők óriása Liónáért, érte pedig Dromélia a nimfák hercegnője áhítozott. Bár Lióna és Zoárd herceg szerelme nem nevezhető egyoldalúnak, az eléjük hárított akadályok miatt mégis mindkettő szenvedett.

Az erdők óriása nem mindig volt ilyen hatalmas és gonosz. Amikor beleszeretett Liónába, szövetkezett egy gonosz barlangi boszorkával, aki egy bájitallal ilyenné tette. Valamikor a faunok fejedelme ként élt, és gyönyörű nimfákat szórakoztatott muzsikájával. Dromélia ekkor szeretett bele. Ha az a lány nem tévedt volna be az erdőbe, talán most boldogan élnének együtt. De az élet ennél sokkal bonyolultabb...

A nimfák hercegnője mindent megpróbált, hogy elcsábítsa az erdők óriását, mégsem járt sikerrel. Bűbáj, szemfényvesztés, varázslat, minden hiábavaló volt, nem hatott szerelmére. A madarak itt is csiripeltek mindenfélét, azt például, hogy a Zoárd herceg a legyőzhetetlen hadsereggel közeledik, hogy végezzen az óriással. Bár kételkedett benne, hogy ez sikerülne, úgy gondolta, azért mégis jobb az óvatosság, s legjobb lenne elkerülni a háborút. Meg kell szereznie a sípját! Ez az egyetlen, ami lecsendesítheti őt. Ha nem szövetkezik azzal a rút banyával, soha nem lett volna ilyen hatalmas szörnyeteg! Az egyetlen ami régi énjét előhozhatja, a varázssípja. . Szerencsére tudta, hol tartja és sikerült megszereznie.

Lióna minden nap kisétált a palota kilátójára és a messzeséget fürkészte. Azt remélte egy napon, szerelme megszabadul a varázslat alól és feltűnik valahol. Biztos volt benne, hogy eljön érte. Aki igazán szeret valakit, örökre bízik és remél.

Ezen a reggelen is kiment. Szétnézett. Az utcák üresek voltak, a városból mindenki elmenekült. Azonnal észrevette a távolból közelítő sereget. A szíve nagyot dobbant, mintha megérezte volna szerelme közeledését. Valami történni fog- gondolta.- Végre valami történni fog! Még ha sikertelenül is, minden jobb a semmit mondó napok után...

A sereg az erdő széléhez ért. Menetelésük egyöntetűen elcsendesedett. Zoárd herceg varázsló barátjára nézett, aki biztatóan bólintott. Felkiáltott:

- Erdők óriása!Gyere elő!

Semmi sem történt.

- Erdők óriása, gyere elő!-kiáltott még egyszer.

A föld remegni kezdett, az erdők óriása közeledett! Akár el is taposhatta volna őket, de a varázsló védőburkot varázsolt a sereg köré.

- Hiába erőlködsz Zoárd herceg!- kiáltotta az óriás- Nem tudsz legyőzni! Egy ilyen kis trükkel sokra nem mész!

- A legyőzhetetlen hadsereg áll a hátam mögött! Már nem félek tőled!

- Mindnyájatokat megöllek!- üvöltött tovább a szörnyeteg, s egy leheletével széttörte az elé varázsolt védőburkot.

A mágus most tűzfalat varázsolt az óriás elé, olyan magasat, amilyet csak tudott. De az erdők óriása egy leheletével eloltotta a tüzet! Azzal a hadsereg íjzuhataga ostromolta, nem kímélve. De hiába találta el több ezer íj, úgy peregtek le róla, mintha csak egy vastag páncél védte volna a testét!

- Eltaposlak titeket!- kiáltott az óriás.

A harc zaját kellemes pánsíp muzsikája szakította meg abban a pillanatban. Az óriás még mielőtt eltiporta volna őket, megtorpant. A dallam a fülébe ért. Nem volt kiút, már nem tudott többé gonosz lenni! A hang irányába nézett, ahol megpillantotta Droméliát. A boszorkány varázslat semmissé lett. Zoárd herceg valószínűleg már nem élne, ha Dromélia tudtukon kívül nem harcol szerelméért.

- Elárultál engem!- mondta.

- Csak haza hívlak kedvesem- suttogta a nimfa, s ismét megfújta a sípot- közöttünk a helyed! Te nem szörnynek születtél! Hagyd ezeket az embereket békén!

Abban a pillanatban az erdők óriása ember méretűre zsugorodott, majd láthatatlanná vált. Senki sem látta többé. Dromélia vele együtt eltűnt az erdő rengetegjében.

Zoárd herceg és az egész hadsereg üdvrivalgással ünnepelték a győzelmet. Ideje volt megkeresnie szerelmét. A lány a palota ablakából nézte végig a csatát, de még mindig nem sejtette, hogy szerelme az, aki megpróbálta legyőzni az óriást. Amikor azonban előtte termett, a boldogságtól azt sem tudta, hogy sikítson, nevessen vagy sírjon?! Csak ölelte és csókolta, mondani semmit sem tudott. No de nem is kellettek nekik külön szavak! Csak rájuk kellett nézni, boldogságuk mindent elmondott, helyettük is!

Még az nap világraszóló lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak!