Titi Hajnalka: Mese Barbegazziról
A svájci hegyek szikláinak
Titkát régen hó fedi,
A jeges szél Barbegazi
Legendáját meséli.
Aki nagy, fehér szakállú,
Apró kicsi emberke,
Sítalpat megszégyenítve
Lavinákon csúszik le.
Ki hallott már afelől,
Ki is ez a meselény,
Kinek talpa óriási,
Száz sítalpnál többet ér,
Az már tudja, jó barát ő,
És ha veszély közeleg,
Hogy az embert megsegítse,
Sípjával küld jeleket.
Máskor pedig juhászoknak
Segíti a munkáját,
Fürgén elő is keríti
Az elkallódott báránykát.
Akkor boldog, mikor tél van,
S mindent betakar a hó,
Ő nyaranta nem egyéb, mint
Magányos barlang lakó.
Elhúzódik a melegről,
S kirázza a libabőr,
Ilyenkor hiányzik neki
Legjobban a nagy malőr.
Szörfözni a lavinákon,
Nagy melegben nem lehet.
Csöndben kuksol, ki nem bújik,
Itt várja meg a telet.
Van az úgy, hogy külön utak,
Futnak össze idelenn.
Amitől a hétköznapok,
Megváltoznak hirtelen...
Így történt, hogy egy szép napon,
Alig Karácsony után,
Egy új család jött üdülni,
S velük egy szép, kicsi lány.
Martina kedves kislány volt,
Tetszett Barbegazinak,
Ráadásul méretre hozzá
Passzolt magasságilag.
Szerette a vele egy méretű
Ember gyerekeket,
Velük olyan egyszerű a móka,
Akár csak az egyszeregy.
Először csak a fák mögül
Leste meg a kicsi lányt,
Aki bárhogy próbálkozott,
A sítalpon meg nem állt.
Barbegazi csak mosolygott,
S úgy döntött segít neki,
Síelésben jó tanácsot
Több ezret adhat neki.
Úgyhogy, mikor a felnőttek,
Martinát egyedül hagyták,
Előbújt a rejtekéből,
Hogy tanítsa a kicsi lányt.
- Szia!- szólt így, s lám a kislány,
Nem ijedt meg őt látván.
Csodálkozva nézegette,
Hogy csizma nincs a lábán.
- Nem fázol?- kérdezte mindjárt.
Ő megmozgatta ujjait:
- Nekem ez épp így a legjobb,
A csizma hátrál, nem segít!
Egy vagyok a hótömeggel,
Talpam érzi erejét.
Óriási lábaim alatt
A hó siklik szerteszét!
- S hogy használod a lábaidat,
Hogy soha nem esel el?
- Ó, én sokat gyakoroltam,
Több száz év is így telt el!
- Megtanítasz engemet is?
- Hát persze, nem nagy dolog!
Csak válj eggyé a sítalpaddal,
S ahogy akarod úgy mozog!
Ne legyen benned félelem,
Hiszen azért esel el,
Mert féltedben elképzeled,
S amit képzelsz, az leszel!
Ez az ősi nagy igazság,
Képzelj hát jó dolgokat!
S meglátod, ha el is hiszed,
A lábad ma talpon marad!
Martina behunyta szemét,
S elképzelt valami mást,
A sítalpainak helyére
Barbegazi nagy lábát.
Csoda történt, hiszen akkor,
Barát lett a hótömeg:
- De hiszen ez csodás érzés,
Nézz ide, nekem is megy!
Így játszotta át a napot,
A két újdonsült barát,
Nevetésüket messze vitte
A visszhang, mint egy nagy csodát.
Ám egyszer csak leszállt az éj,
S a kis család elpihent,
Barbegazi egyedül maradt,
S magányosan hazament.
Behúzódott barlangjába,
S újra élte a napot,
Hiszen már vagy több száz éve,
Ilyen jót rég nem játszott!
Jó dolog is a barátság,
Együtt szebb minden csoda.
Kár, hogy ez a havas vidék,
Nem a kislány otthona...
És akkor elnyomta az álom,
Kucorogva elaludt.
Szépet álmodhatott, hiszen,
Egész éjjel mosolygott.
Reggel aztán rossz érzéssel
Ébresztette fel a Nap,
Az érzései soha nem csaltak,
A jó Barbegazinak!
A bal talpa csiklandozott,
S máris bevillant neki,
Hiszen ez a kettős érzés,
A lavina veszélyt jelzi!
Sietve futott ki akkor,
Megkeresni Martinát,
Mielőbb figyelmeztetni,
Hogy nagy veszélyben a család!
Ámde ők már ott síeltek,
Épp a veszély közepén,
Így egyebet nem tehetett,
Sípjával jelzett szegény!
Azt remélte a helyiek tán
Meséltek róla neki,
S tudni fogják, hogy ha sípol,
Az a lavinát jelzi....
Hisz turista nem ismerte
Barbegazi jeleit,
Így a füttyjel a családon,
Ez esetben nem segít.
Aggódva toporgott szegény,
Hogy akkor most mit tegyen?
Nem hagyhatja kis barátját,
Hogy e helyen elvesszen!
És akkor a hegyoldalról,
Levált egy jókora szelet,
Barbegazi meg ráugrott,
Hogy Martina után megy.
Ámde a hegynek hatalma,
Félelmetes, s pusztító.
S néhány pillanat alatt,
A kislányt ellepte a hó!
Miért van az, hogy rokonai
Varázs erőt kaphattak?
Míg neki még ilyenkor sem,
Segíthet a varázslat?
Maradtak a megérzések,
S a hó feletti hatalom,
Már pedig, ha csak ennyi van,
Gazdálkodni kell nagyon!
Érezte, hogy hol a kislány,
S hol lehetnek szülei.
Ereje volt, csak ideje
Lett egyre kevesebb neki!
És ott akkor ez a kis lény,
Kapart mint egy szuperhős!
Még maga is meglepődött,
Hogy ilyen nagyon erős!
Kimentette az ájult kislányt,
És neki a szüleit,
Akik már nem is élnének,
Ha Barbegazi nem segít!
És akkor a kislány szeme,
Élettel tele kinyílott,
Elmondhatom Barbegazi,
Ilyen boldog sosem volt!
Jó dolog is a barátság,
Együtt nagyobb a csoda!
Fél érzés lenne a szeretet,
Ha barátság nem volna!
- El kell mennem kis barátom,
Emlékezz rám, s ne feledd,
Barbegazi igaz barát,
Téged soha nem feled!
- Nem feledlek én sem téged!
Ölelte át Martina.
- Szívemben egy külön szoba,
Barátságunk otthona.
Van az úgy, hogy az útjaink
Széjjel kell, hogy váljanak.
Ilyenkor a szívedben soha
Na adj helyet a bánatnak.
Őrizd inkább az emléket,
S az érzést mit okozott.
Tudd, hogy minden változásunk,
Mindig értünk dolgozott.
Így ért véget hát a mese,
Emlékezz te is velük.
Az igazi barátoknak,
A szeretet a " fegyverük".