Titi Hajnalka: Béla és Milota
Valamikor régen, őseink idején,
Játszódik az éppen előadott regém.
Mikor még nagy szó volt a kard és a becsület,
S katona a népéért, mit kellett mindent megtett.
Ott hol a Tisza és a Borzsa folyó találkozott,
Egy nagy, tekintélyes, erős földvár állott.
Borzsovának vára ezekben az időkben,
Vármegye és esperesség központja volt egyben.
Őseink a besenyők támadásától tartva,
898-ban indultak nagy útra.
Mikor aztán Galicia határához értek,
Áthaladni engedélyt a fejedelemtől kértek.
Hosszas alkudozás vette a kezdetét,
Mire az esztendő elhozta a telét.
El nem indulhattak a hideg időben,
Ezért tábort vertek, s maradtak itt helyben.
A halicsi fejedelem, ki itt uralkodott,
A magyar haragjától mindig nagyon tartott.
Éppen ezért, hogy a bizalmát mutassa,
Addig saját lányát túsznak nekik adta.
Árpád vezér fia, Béla mikor látta,
Azon nyomban beleszeretett Milotába.
Béla megbízható, hűséges fiú volt.
Daliás, és erős, mindig bátran harcolt.
Bár a másik nyelvén egyikük sem értett.
A lány a szemeibe szerelmesen nézett.
Nem is kellettek ide értő szavak,
A szerető szívek, így is mindent tudtak.
Ja de a szerelem, míg ma csodás érzés,
Másnap már fájdalom vagy gonosz cselszövés!
Hiszen ez a szép lány biz' másnak jegyese,
Apja az ő kezét régen elígérte!
Boldog órákat tölthettek itt együtt,
Mégis oly rövid lehetett a szerelmük.
Álmos megpillantotta az áhított földet,
S várakozás nélkül indulniuk kellett.
A két szerelmesnek el kellett válnia,
Szívük majd meghasadt titkolt bánatukba!
Búcsúzóul nem engedhettek a vágynak,
Csak egy kézszorítást tehettek egymásnak.
Hej sírt a leányka, de Béla is titokban!
Nem volt vigasztalás kínzó fájdalmukban.
S mire ők elértek a Latorca partjára,
Milota már ott volt Borzsova várába.
Mert eljött az idő, hogy urával legyen,
S mivel apja döntött, hozzá kellett menjen.
Csongor, asszonyára igencsak neheztelt,
Merthogy nem mosolygott, napja sírással telt.
- Jaj te asszony, talán a honvágyad emészt?!
Mindent megadnék egyetlen mosolyodért!
Úgy hiszem itt nálam nincs okod panaszra,
Érthetetlen szíved miért a bánat nyomja?!
Ámde Milotának bármit is mondhatott,
Bánatára bizony kedves szó sem hatott!
Ezután sem nevetett, kedvesét siratta,
Számára csak börtön urának a vára!
Harsogtak a bércek Lehel kürtjeitől,
Futott az ellenség a magyarnak hírétől!
Árpád hada elért az áhított földre,
Zászlajukat simította honi szellő végre!
Azon a szent helyen le is táboroztak,
A fáradt lovak mind ősi vízben ittak.
Maradtak is vagy úgy negyven teljes napig.
Nem teltek tétlenül itt töltött napjaik!
A Latorca bal partján várat építettek,
Amiért keményen dolgozniuk kellett.
A vár nevét tisztelegve a rá áldozott munkának,
Egyetértve nevezték el akkor ott Munkácsnak.
Ezután áldoztak a hon Istenének,
S az áldozat füstjei az egekig értek.
S merthogy a pap szerint ez szép jövendőt jósol,
Mindjárt elindultak Ungvár alá akkor.
Megszállva Laborc várát, messze ment a hírük.
Mindenki ünnepelt s Árpádnak esküdött.
Győzelem ittasan, boldogan mulattak,
Csak Béla nem tudott örülni a napnak.
Elindult a szépséges lány után bánkódva,
A kedvenc apródjával, a dús erdőt járta.
Mire egyszerre egy kisebb lovas csapat.
Állta el előttük a járható utat.
Borzsa várának ura állt az élen,
A magyarok hírét derítette fel éppen.
Bár foglyait rangosnak egy percig nem gondolta,
Elfogatta őket s már ott kihallgatta.
Semmit sem tudott meg Csongor a raboktól,
Fogták a foglyokat s hazamentek akkor.
Főúri várába épp vendégek jöttek,
Kiket lakomával, s borral megvendégelt.
Addig felesége kíváncsiságtól fűtve,
A két új foglyot indult, hogy megnézze.
Megrémülve ismerte fel a rácsok mögött Bélát,
Ámde boldog is volt, mert csókolhatta arcát!
Mindenképpen megakarta menteni szerelmét,
De Béla nem fogadta el a segítségét.
Ezért komornáját kérte meg Milota,
Hogy álöltözetbe a vártoronyba hozza.
Az apródját pedig Árpádért küldette,
Hogy tudja a fiát bántódás nem érte.
Elrejtette Bélát egy titkos szobában,
Hol újra ölelhette boldogsággal, bátran.
Sokáig nem tarthatott boldogságuk most sem,
Nem teljesedhetett ki valós érdemében.
Hiszen Árpád a hírre, Borzsa ellen indult,
Hirtelen haragjában senkire nem gondolt!
S míg a külső várra, a magyar sereg tódult,
Csongor aggodalma a feleségénél volt.
Sietve őt biztos rejtekhelyre küldte,
Míg ő a nagy toronyban várt az eredményre.
A magyarok serege áttörte a külső várat.
Más választása nem maradt a várkapitánynak,
Hogy ijedséget okozzon, felgyújtotta a tornyot,
Ahol Árpád vezér fia tartózkodott.
Milota azt hitte, hogy Béla odaveszett,
Előjött rejtekéből, egy harcos páncélt felvett.
Az első ellenségre rávetette magát,
Nyomban megtalálva a megváltó halált!
Míg Béla az égő toronyból menekülve,
Elszántan indult az ellenséggel szembe.
Az első szláv vitézt, ki ellene fordult,
Lecsapta. De amint a sisakja lehullt,
Mindjárt felismerte egyetlen szerelmét,
Mire úgy érezte elveszti az eszét!
Kétségbeesetten futott a patakhoz onnan,
S őrült fájdalmában kardjába dőlt nyomban.
Így lett szerelmüknek e világon vége,
Megszűnt ott dobogni mindkettejük szíve.
S Árpád ki itt végig kereste a fiát,
Ezer idegen közt sem találta Bélát.
A tetemeknek az udvaron egy közös sírt ástak,
A győzelem nem volt elég Árpád haragjának.
Apai fájdalmában, hogy nem lett meg a fia,
Az nap Borzsa várát a földig romboltatta.