A sokáig élt öregember

Titi Hajnalka: A sokáig élt öregember

 Valamikor réges- régen,

Élt egy szegény öregember.

Túl volt ő már száz éven is,

De vidáman ébredt reggel!

Úgy szerette az életet,

Nem is vágyott soha másra:

Csak arra, hogy még egy napon

A napfelkeltét meglássa.

Szívében nem volt gyűlölet,

Még akkor sem, ha bántották.

Csak a szépnek hagyott helyet,

Tudta a hosszú élet titkát!

Nem hagyta, hogy megmérgezzék,

Rossz gondolatok a lelkét.

Még a nehéz dolgokban is

Felfedezte mi a szépség!

Egy valamit azonban itt,

Mégsem tudott megszeretni:

Mégpedig azt, hogy e helyről,

Egy napon majd el kell menni...

Hej pedig már, az a vén test,

Napról napra egyre gyengébb!

A vállán az évek súlya

Óráit nehezítették!

De ő ezt is méltán tűrte,

S csodálta a virágokat.

Mézzel megkent öreg kezén

Etette a pillangókat.

Vacsorára kisállatok

Sorakoztak otthonába,

Hogy a szegény öreg ember,

Abrakkal őket kínálja.

Az nap éppen rőzsét gyűjtött,

Éjszakára. Szegény pára!

De mielőtt haza vitte,

Egy uraság állt útjába.

Csúfolódott, kinevette:

- Fogad sincs már, te vén törpe!

S az öreg lehajtott fejjel,

Félre állt, hogy elengedje.

De az úrnak ez nem volt elég,

A rőzsét mind elvetette.

Így aztán szegény öregnek

Oda lett a tüzelője.

Nem volt dühös, túl volt ő már,

Ki tudja hány ilyen napon!

Megtanulta, hogy a bánat,

Nem segíthet semmi bajon!

Hanem inkább újat gyűjtött,

S alig szedett néhány szálat.

Nem volt épp szerencse napja:

Útját állta a Halálnak.

A nagybetűs Halál éppen,

Kaszáját frissen élezve,

Határozott tekintettel

Az úton jött vele szembe.

Kérdi az öreget mindjárt,

Nem- e ő az öreg János?

Mert ha igen, mennie kell,

A túlvilágra itt már most!

Nyel az öreg egy jó nagyot,

Most sem vágyott vele menni.

S azt mondta, hogy épp most látta,

Pandúrokkal arra menni!

A Halál sem kételkedett,

Elhitte az minden szavát,

A gazdag úr után eredt,

S ott használta a kaszáját.

Még a nevét sem kérdezte,

Elvitte az uraságot.

A gonosz meg már akkor nap,

Meglátta a túlvilágot!

Szenvedi a pokol tüzét,

Mert sok volt a földi bűne!

Míg ott fent az öreg János,

A napfelkeltét újra nézte!

Szívében nem volt gyűlölet,

Még akkor sem, ha bántották.

Csak a szépnek hagyott helyet,

Tudta a hosszú élet titkát!

Úgy szerette a világot,

Nem is vágyott soha másra.

Csak arra, hogy még egy napon

A napfelkeltét meglássa...