A tapolcai hattyúk

Titi Hajnalka: A tapolcai hattyúk ( legenda feldolgozás)

Valamikor régen,

Csendesebb időkben,

A csodás tapolcai

Tóparti vidéken,

Felragyogott a hajnal:

S a felkelő nap fénye,

A tavat aranyszínűre

Átfestette.

A felszínén szépséges

Tavirózsák nyíltak,

A fűzfáknak ágai,

Mélyen meghajoltak.

Madarak víg dala,

Köszöntötte a reggelt,

Aki csak tehette,

Erre mindig felkelt.

Élt itt egy szép leány,

Nem volt annak párja:

Kamasz és aggastyán

Megfordult utána.

Áradtak a bókok,

Bárhova vitte útja,

Ámde ő szívesen,

Csak egytől fogadta.

Hisz annak az egynek,

Olyan volt a hangja,

Hogy szíve megremegett,

Amint meghallotta!

És ahányszor csak 

A szemébe nézett!

Érezte számára,

Ő maga a végzet.

Hej de a fiú sem 

Szeretett így még soha!

Ezért, ha tehette

Randevúra hívta.

Gyakorta sétáltak

A tóparton együtt,

Itt teljesedett ki

Végtelen szerelmük.

A fiú jól tudta,

Nagy kincs lett az övé,

Nem is állhatott 

Már más kettejük közé!

Séta közben a lány

Ha a zafír gyűrűt látta.

Az ékszerész kirakatban,

Mindig megcsodálta.

A fiú úgy tervezte 

Hogy majd gyűjt ő rája,

Hisz a legjobbat érdemli

Szépséges arája.

Úgy is lett, az ára

Meglett 8 hónap alatt.

S bár pénze mellette,

Egy garas sem maradt,

Ott lapult zsebében,

Sosem volt boldogabb!

És eljött az idő,

Ott volt a szíve mellett.

A nap nyugodni készült

Épp Tapolca felett.

Arany varázsával,

Ereszkedett a tóra,

Tündökölt ott minden

Színes tavirózsa.

S még mielőtt a fiú

Átadhatta volna,

A leány lelkesen,

Hozzá eképp szóla:

- Csónakázzunk, kérlek!

Olyan szép most minden!

Csak úgy hív, csalogat,

Evezzünk ki ketten!

- Jól van, legyen- mondta-

S a csónakba segíti,

Majd a tó közepén,

Adja oda néki.

Zöld zafírgyűrű,

Piros bársonydobozban,

Épp a szíve mellett,

Ahogy az írva megvan...

Távolodtak a parttól

A tó közepe fele,

Amikor a fiú,

Végre elővette.

- Köszönöm, szerelmem,

Ez volt a szívem vágya!

- A legszebbet érdemli,

Tapolca legszebb lánya!

Mosolygott a fiú,

S ráhúzta az újára.

Szerelmes mosollyal

Fogadta arája.

Csók csókot követett,

Ölelések, bókok.

Szép szerelmes szavak,

S ki tudja mi volt ott..

Csókolta a nyakát,

Kezeit és ujját,

Nem lehet nem szeretni,

Egy ilyen szépséges lányt.

S egy váratlan mozdulat,

Csak rossz tréfa volna?

Leesett a gyűrű,

Be a sötét tóba.

Úgy eltűnt ott, mintha 

Soha nem lett volna.

Igazán egyikük sem 

Tehetett róla...

- Lehoznám én neked

A legszsebb csillagot!

Mondta ki a fiú,

A lelkes gondolatot.

A leány is gondolt

Erre egy merészet

- Hozd fel akkor nekem,

A zafír szépséget!

- Talán vízbe dobtad?

Kérdezte meglepetten.

- Igen- felelte a lány, csak

Így egyszerűen.- 

Ha számítok neked,

Megkeresed nekem!

Bebizonyíthatod

Mennyire szeretsz engem!

Kacérkodott bár,

Nem gondolta komolyan,

De a fiú máris

Eltűnt a habokban!

Az est homályában,

Nem látott már semmit.

Az iszap addigra,

Elnyelte a gyűrűt.

Elszántan keresgélte,

Túl mélyre mehetett,

Bizonyítani akarta,

Hogy mennyire szeretett...

Egyre hosszabbra nyúltak

Az elmúlott percek,

A hosszú, sötét csend,

Csak egyet jelenthetett!

Az öreg ladikban,

A lány dermedten ült. 

Az arcára a félelem

Vonása már kiült.

- Mit tettem?! - suttogott,

Szíve majd meghasadt.

Ahogy az idő telt, 

Reménye sem maradt.

Hiába várt, szerelme

Nem bukkant fel többé,

Az élete így vált

Azzal ott semmivé.

Egy csillag sem volt

Akkora már az égen.

Fellegek takarták

A Hold fényét egészen.

A nádasban amott,

Vadkacsák aludtak,

 Kicsinyeik álmukból,

Sikolyra riadtak.

- Neeeem!- így kiáltott,

Bele az éjszakába,

S már csak egy csobbanás

Hallatszott utána...

Egy ideig még a ladik

A vizen himbálózott...

De ő is feladta,

Mire hajnalodott...

Felragyogott a Nap:

S melengető fénye,

A tó vízét aranyszínűre

Átfestette.

A felszínén szépséges

Tavirózsák nyíltak,

A fűzfáknak ágai,

Mélyen meghajoltak.

Madarak víg dala,

Köszöntötte a reggelt,

Aki csak tehette,

Erre mindig felkelt.

Csak az ott sétálók

Csodálkoztak reggel.

A tó közepére,

A ladik, hogy került el?

Két meseszép hattyú,

Úszott el melette,

Szerelmesen , bájjal

Összeölelkezve.

Senki sem látta 

Eddig őket soha,

Azt sem tudni honnan, 

S hogy kerültek oda.

Bárhonnan is s bárhogy,

Ámde attól fogva,

Nem hagyták el egymást

Sem a tavat soha...