A magányos egérke

Titi Hajnalka: A magányos egérke 

 Ezüst fénnyel festett éjben,

Hó telített meseréten,

Ahol minden csendes, és szép,

Egy magányos egérke élt.


Szeretett egyedül élni,

Nem szokott semmitől félni,

Ámde mikor jött az ünnep,

Minden olyan szomorú lett…


Arra vágyott, bárcsak lenne:

Nagy családja! S mind eljönne,

Vendégségbe karácsonyra.

Akkor nem is lenne gondja!


De családja messze sincsen,

S csak bánkódott szegény csendben…

Ámde akkor az ablakán,

Bekukkintott a napsugár.


Kis szobája úgy ragyogott,

S a fény új ötletet hozott!

Hiszen van két jó barátja,

Meg kell hívni őket már ma!


Elővett két papírlapot,

Készített rájuk szép rajzot.

Ráírta jó nagy betűkkel:

MEGHÍVLAK NAGY SZERETETTEL!


Mókus Márton a fán lakott,

Jönnie nem okozott gondot.

Közel lakott Sün Sanyi is,

Meghívta hát ezért őt is.


Azután postára tette,

Mindjárt jobb is lett a kedve.

Olyannyira lelkesedett:

Takarított, serénykedett.


Főzött s sütött finom bejglit,

Elővette a régi verklit,

Mit a nagyapjától kapott.

Zenét szívesen hallgatott.


S akkor eljött a karácsony,

Megérkezett Mókus Márton!

Sün Sanyi is besündörgött,

S az ünneplés elkezdődött!


Jót beszéltek, falatoztak,

Egérnek ajándékot hoztak.

S míg játszott a régi verklin,

Nem is bánkódott már semmin!


„ Bár lehet nincsen rokonom,

De van két igaz barátom!"

Gondolta a kisegérke.

S így jött el a mesém vége.