Titi Hajnalka írásai
Ami mosolyt csal az arcodra, az a te utad.

Vendégségben Holle anyónál

Kép: pngtree.com

Titi Hajnalka: Vendégségben Holle anyónál 

Sziasztok! A nevem Tekla, a Dió magazin különleges tudósítója vagyok. Hogy miért különleges? Nos, mert olyan helyekről tudósítok, ahol ti egészen biztosan nem jártatok még. Fő területem a mesevilág.

Nagyon sok levelet kapok tőletek, a témáimat a ti véleményetek alapján választom ki. Napjaink legnagyobb problémája a globális felmelegedés. Sokat panaszkodtok, hogy nem hullik elegendő hó. Hogy a telek többnyire igazi hóélmény nélkül múlnak el. Talán nem is kizárólag az éghajlatváltozás az oka. Talán a probléma gyökere máshol keresendő. Hogy hol?

Oknyomozó kiruccanásom ez esetben Holle anyó otthonába vezet. Tőle szeretném megkérdezni, mi az oka ennek a gyér hóhullásnak.

Könyvtárakban utánaolvastam mit kell tennem, hogy eljuthassak hozzá, de nem tagadom, hogy a kútbaugrás gondolata megrémít. Egy kicsit bizarr, hogy más út hozzá nem létezik. És a mai világban orsót sem lehet találni minden háznál. Több idős embert is megkérdeztem, de nem láttak ők elmondásuk szerint olyat, csak gyerekkorukban, akkor is a nagyszüleiknél. Jó ideje nem fonják már a fonalat kézzel! Úgyhogy gondolkodni kezdtem: ha olyan régi szerszámról van szó, akkor hol is találhatnék, ha nem a múzeumban? Ellátogattam hát a falumúzeumba, ahol az igazgatónő készséggel támogatott, és mert biztosítottam, hogy az orsót épségben visszahozom kölcsönadta.

Titkos segítőim a kerti manók, hamar útbaigazítottak, s egy kis vonatozás után megérkeztem a „ csodakúthoz". Hát nemigazán különbözött az a többi régi típusú kúttól, s amikor belenéztem, sötét , titokzatos, hideg mélység fogadott. Féltem tőle, hogy ezt semmiképpen sem lehet túlélni. Dilemmázni kezdtem, amikor egy csengő hang azt kérdezte:

-Csak nem Holle anyóhoz igyekezel?

A hang irányába néztem. Hát a kút peremén egy aprócska tündér ült.

-Ami azt illeti igen- feleltem.

-Hát márpedig azt nagyon jól tetted, hogy nem ugrottál mindjárt a kútba! Újabban olyan sok a kapzsi aranyéhes ember, hogy új szabályok léptek érvénybe!

-Azt akarod mondani, hogy az aranyláz ide is eljuttatta az embereket?

-Azt bizony! Megtámadták szegényt. Az aranyeső titkát próbálták kiszedni belőle. Nagy szerencse, hogy a király katonái arra jártak és, hogy megitassák a lovaikat épp nála álltak meg!

-És melyek lennének az új szabályok?

-Hát csakis az éli túl a kútbaugrást, akinek én megengedem!

-Ez elég egyértelmű. Tehát hinnem kell benne, hogy átengedsz.

-Ennyi amit tehetsz.- mosolygott vállhuzogatva a tündér- Én mindent tudó tündér vagyok, azonnal tudom ki a jó és ki a gonosz ember. Te jó vagy, az már biztos. Már csak bíznod kell bennem.

A tündért elnézve, őszintén beszélt. Elmondta, hogy tegyek mindent éppen úgy, mint a lányok a mesében az orsóval, hunyjam be a szemem és a többit ő elrendezi. Hinnem kellett benne, hogy nem lesz baj. Nagyot sóhajtottam, aztán az éles fonallal megvágtam az ujjam, bekentem a véremmel az orsót, majd utána ugrottam.

Nem éreztem a hideg vizet, nem hallottam a csobbanást, még a zuhanás sem jutott el a tudatomig, elveszthettem az eszméletemet éppen úgy, ahogyan a többiek. Mikor magamhoz tértem egy meseszép, napfényes, virágos mezőn találtam magam.

Sietnem kellet, nehogy itt érjen az este, ezért máris elindultam. Mentem mendegéltem, mígnem egy kemencéhez értem. A kemence tele volt kenyérrel és az a sok kenyér egyfolytában azt kiabálta kérlelő hangon:

-Húzz ki hamar, húzz ki hamar, mert megégek!

Hát mit is tehettem volna? Még ha nem is ismertem volna a történetet, akkor is megesett volna rajtuk a szívem! De így, hogy be is akartam vágódni Holle anyónál, végképp nem hagyhattam bent őket. Szép sorjában kiszedegettem hát valamennyit, majd tovább mentem.

Jó utat tettem már meg, amikor megérkeztem az almafához. Na de hát ez olyan gyönyörű almafa volt, életemben nem láttam hozzá foghatót! Rajta temérdek ragyogó piros alma, melyek majd szét repedtek a gyönyörűségtől! A fa amint meglátott elkezdett kiabálni:

-Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

Most sem akadékoskodtam, megtettem amit kellett: megráztam a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor! Addig ráztam, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor aztán az egészet egy kupacba raktam, és tovább indultam. Már a nap is nyugodni készült, mire egy házikóhoz értem. Nagyon reméltem, hogy ez Holle anyó háza, s nem pedig valami gonosz banyájé. Mivel nem tűnt mézeskalácsháznak, megnyugodtam.

A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú fogai voltak, hogy kezdtem megijedni. Mi van, ha mégis egy gonosz boszival állok szemben? Igencsak kellett magam türtőztetnem, hogy nehogy meglátszódjon rajtam a rémület. Az anyóka, mintha mégis tudná mire gondolok így szólt:

-Isten hozott, kedvesem! Hízelgő, hogy nem akarsz elfutni, mint a többiek, akik eddig erre vetődtek. Nincs mitől félned- folytatta- Ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Az én nevem Holle anyó. Csak arra kell vigyáznod, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje, mert csak olyankor hullik hó a világban! És téged hogy hívnak?

-Az én nevem Tekla, a Dió magazin tudósítója vagyok.

-Tudósító? Nos jártak erre már mindenféle népek, de tudósítóval még soha nem találkoztam. Mit csinál egy tudósító?

-Interjúkat.

-Interjúkat? De hát mi fán terem az?

-Beszélgetéseket írunk egy újságba.

-Kezdem érteni! Az újság, az olyan , mint egy mesekönyv?

-Olyasmi- felelte Tekla.- Szívesen segítek neked Holle anyó, cserébe szeretnélek megkérni válaszolj néhány kérdésemre. Nem kérek egyéb fizetséget.

Holle anyó elcsodálkozott, hogy csak ennyit kértem, és nem ellenkezett.

-Csak rajta! Most szeretnéd kezdeni?

-A gyerekek ismernek téged, és azt szeretnék megtudni miért hullt az elmúlt pár évben olyan kevés hó?

-Óh kedveském öreg vagyok már, s az erőm hamar elfogy, ha nem hiszek a gyerekekben. Nem bírom olyan sokszor rázogatni a párnáimat, mint régen. Ráadásul, ha akad is erre egy két szolgáló, mind olyan lusta, semmit sem szeretnek csinálni. A mai fiatalokról én is tudok annyit, hogy jó nehéz dologra bírni őket! Így aztán nincs ki elvégezze helyettem a munkát!

-A gyerekekben való hited adja az erődet?

-Az bizony! De mit tehetek én, hogy többet mozogjanak?

-Hát, ami azt illeti a hó nagyon sok gyereket kicsalna játszani! Így erősíthetnétek egymást!

-Lehet, hogy igazad van. Az is lehet, hogy nem ismerem igazán őket. De ha kedvetlen Holle anyó, akkor bizony nem hull a hó…- sóhajtotta.

Részben igazat adtam Holle anyónak. Lehet , hogy tényleg megkíméltek a mai fiatalok? De én nem vagyok az! Úgy döntöttem hát, ha már itt vagyok nem engedem, hogy ez a karácsony hó nélkül múljon el! És itt tartózkodásom idején rengeteget meséltem a barátaimról, akik mindig segítenek a szüleiknek és az iskolában is szorgalmasan tanulnak.

Két hétig rendben elvégeztem a rám bízott feladatokat, Holle anyó arca csupa derű és mosoly lett elégedettségében! Öröm volt látnia, hogy végre úgy telnek a napok, ahogy azoknaknak telniük kell. A párnákat rendre felráztam, annak módja és rendje szerint, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek!Esténként pedig irogattam a kis beszámolómat, hogy nehogy valamiről lemaradjatok.

Közeledett a karácsony. Holle anyó tudta, hogy eljött a búcsú pillanata.

-Csodálatos itt nálad- mondtam, - de most már haza kell mennem. Köszönöm az interjút Holle anyó! Köszönök mindent.

-Tetszel nekem, jószívű teremtés vagy! Örülök, hogy végre lesz ki felnyissa a gyerekek szemét! Hadd tudják meg, a világ csak úgy lesz szép és kedvükre való, ha ők is tesznek érte! Tétlenkedve semerre nem jutunk. A munka nemesít! Ha elég ügyesek lesznek, talán még én is visszanyerem a régi erőmet és hóval lephetem meg őket egész télen.

Azzal aztán még utoljára összeölelkeztünk:

-Engedd meg, hogy felvigyelek én a fenti világba.- mondta.

Eszembe jutott mi történt a mesében, egy kapuhoz fog vezetni. Úgy is volt.

-Innét most már mehetsz magad is!- mondta.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy átléptem rajta sűrű aranyeső hullott rám a magasból és az arany mind ott ragadt a ruhámon!

-De Holle anyó! Én nem kértem más fizetséget!- kiáltottam .

-Becsülettel megdolgoztál érte!- felelte, majd az orsómat is utánam dobta, mire a kapu bezárult.

Hiszitek , ha nem a szobámban találtam magam, amit nem is bántam. Ebben az arany öltözetben nem igazán lett volna biztonságos az utcán járkálnom. Lefürödtem, ruhát cseréltem és izgatottan léptem ki az utcára, hiszen már az ablakomból láttam milyen gyönyörű szemekben hull a hó!

És valóban! Kint mindent hó fedett. Boldog gyerekek ugrándoztak a hóban, volt akik hógolyóztak, mások hóembert építettek, messze a dombon pedig szánkóztak.

Csak én tudtam egyedül kinek is köszönhettük ezt a gyönyörűséget, eddig a pillanatig. Mert most, hogy elolvastad a cikkemet, már te is tudod! Boldog karácsonyt!

Kép: pngtree.com
Ujjszámlálós altató
Készül a gesztenyeváros!

Kapcsolódó hozzászólások