Titi Hajnalka írásai
Ami mosolyt csal az arcodra, az a te utad.

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to http://www.titihajnalka.eu/

Teddneki János

Titi Hajnalka: Teddneki János 

Egyszer volt, hol nem volt, király biz' ő sem volt,

Óperencián innen, hetedhétországon amoda,

Élt egy szegény ember s annak egy szál fia.

Hát ezt a szál fiút furamód nevezték, 

Ezért öregapját még ki is nevették,

Mert ez a legény, ha bármit eszébe vett,

Azt véghez is vitte, érte mindent megtett.

Így hát elnevezték Teddneki Jánosnak,

Aki egy szép napon így szólott apjának:

- Édesapám hallja, elmegyek világot látni!

Nincsen maradásom itt csodára várni.

Csavaros eszemmel pénzt szerzek, meglátja,

Nem lesz úgy maga sem másoknak szolgája!

Féltette az öreg egyetlen szál fiát,

Aki még a falu határán túl sem járt.

Hiszen itt is megélt volna az eszével,

Sosem látott vagyont, mit kezdene pénzzel?

De Teddneki Jánosnak nem volt maradása,

Elkísérte hát apja, a falu határába.

Búcsúzkodni kezdtek egy száraz kút mellett:

- Haj, haj édes fiam, látlak- e még többet?!

Sóhajtott az öreg, s a fájdalmas hangja

Lehallatszott mélyre, egészen a kútba.

S képzeljétek akkor, ha láttatok csodát,

Lentről egy kis ember ugrott elő mindjárt.

Így szólott:- Itt vagyok. Engem szólítottál?

Néz nagyot az öreg, hanyatt esik mindjár'.

- A fiamtól búcsúztam , nem téged hívtalak!

S azon elmélkedett: ki ez a fura alak?

Hajhaj király volt ő, az ördögök királya,

Ezért ugrott elő a nagy jajgatásra.

Hisz mondta az öreg: - Haj haj édes fiam!

A falra festett ördög látod, máris itt van!

- Hová megy a fiad?- érdeklődik tovább.

- Világgá igyekszik, jövőt itt ő nem lát.

Szerencsére s vagyonra vágyik az én fiam,

Pedig amim csak van, mindent neki adtam!

- Nos én mondom nektek, ne is menjen tovább,

Szívesen látok én minden dolgos szolgát.

Esztendő végére, ha jól bánik a lovakkal.

Adok én aranyat egy egész vékával!

Tetszett Jánosnak is a fizetség része,

Úgy döntött most, mindjárt el is indul véle.

Hajhaj király azzal csettintett is egyet,

S mire a jó öreg újra széjjel nézett,

Hűlt nyoma sem maradt az édes fiának,

Messze elszállt csöndje az öreg sóhajának.

Se perc idő sem telt, egy- két gyors pillanat,

Már meg is érkeztek, hol az ördögök laknak.

Furcsállta is János a fura népséget,

A pokolban tudniillik nem élnek szépségek.

Hajhaj király mindjárt két lóhoz vezette,

S azt mondta míg távol lesz, azokat etesse.

Hanem ám az istálón túl, a gyémánt palotába,

Élt egy gyönyörű lány, Hajhaj király lánya.

Rejtegette is őt szépségéért Hajhaj,

Hisz, ha híre menne, számolhatna bajjal!

Megtetszett a lánynak ez a fura ember,

Eddig még nem találkozott e világban szebbel,

S amint apja messze indult egy ragyogó reggel,

Maga elé hívatta s tanította kedvvel.

A lovakat pedig két ördögre bízta,

Hogy biztosan legyen a lovakra gondja.

Jánosnak is megjött tanulni a kedve,

Mindjárt jobban is telt a szolgálat része.

S hej ez a leány, ha ránézett szemeivel,

Itta a szavait egyre nagyobb kedvvel.

Nevettek, mókáztak és észre sem vették,

Hogy egymást csakhamar szívből megszerették.

Eltelt egy esztendő, s megjött Hajhaj király.

A kövér lovak látványa tetszett neki mindjárt.

Még két évre marasztalta a Teddneki Jánost.

S megduplázta fizetségét előlegbe már most.

Örült a királylány rejtett mosolyával,

Tovább együtt lehet szíve Jánosával!

János pedig úgy kitanulta a varázstudományát,

Majdnem túlszárnyalta Hajhaj király lányát.

Letelt a szolgálat egy hideg, esős napon,

Megkapta a jussát s ment haza boldogon!

Vitte volna haza a sok aranypénzt hát:

Két ökröt befogtak, mert máshogy nem bírták...

Ámult a jó öreg, ennyi arany láttán,

A nap sugara cikázott ide- oda járván.

Majd megvakította a szegény cselédet:

Minek az a sok pénz?- ebből mit sem értett.

- Palotát építek, majd meglátja apám,

Irigykedni fog rá a földön minden király!

- Vennél inkább fiam marhát s egy jó földet,

Csilivili házból még senki sem élt meg!

De Teddneki János, ha fejébe vette,

Annak akaratát senki nem keresztezte!

S, hogy miért is épít ily fényűző házat?

Valamit nyújtania kell egy olyan lánynak,

Ki a világ kincsénél többet ér- ezt vallja.

Talán így Hajhaj majd nőül hozzá adja.

Épült a palota nagy- nagy hímmel- hámmal,

S oda lett az arany, már a fundamentával.

- Na mi lesz most fiam? - sóhajtott az öreg.

Mi értelme volt így annak a sok pénznek?

Oda az arany is, oda a palota...

De Teddneki Jánosnak forgott is az agya:

- Ne búsuljon apám, csak jöjjön most velem,

Míg a Nap lenyugszik, én a pénzt megszerzem!

Elmentek akkor a baromfi vásárba.

Baromfiuk nem volt, nem értette apja,

Mit akarhat itt ez az épeszű gyermek?

Vásárfiát és pénzt, itt csak úgy, hogy lelhet?

Bukfencet vet akkor a furfangos fiú,

Tanult ő varázslást, nem csak úgy volt hiú...

Csodaszép agárrá változott át akkor,

Lánc is volt a nyakán, tiszta színaranyból.

Jött lám nemsokára egy dús gazdag herceg,

Meglátta az agárt s bele is szeretett:

Hogy villog, majd vele minden vadászaton!

S tíz véka aranyat adott ő boldogon.

Örült az öreg is, örült az ő fia,

Épülhet hát tovább holnap a palota.

Indult az agárral haza az erdőn át,

Ahol aztán egy nyúl a bokorban ott bujkált.

Előugrik mindjárt s fut is adjad neki!

S a herceg az agárt utána engedi:

- Kapd el! Mutasd most meg mire is vagy képes!

De a végeredmény számára még kétes.

S akkor képzeljétek, hogy mondjak új csodát,

Bukfenccel a nyúl és egy juhnyájjá vált.

Bukfencet vetett hát az agár is rögtön,

S juhászbojtárrá vált, heverve a földön.

Jön a herceg s kérdi, nem látott- e erre,

Egy csodás agarat, egy nyulat kergetve?

- Láttam én biz' !- mondja- de úgy kétszáz éve.

- Ostoba szamara!- nőtt a herceg mérge.

Oda lett az agár, oda lett az arany,

Forrongott dühében s indult haza nyomban.

János pedig kivitte a nyájat a piacra,

Ahol valamennyit jó pénzért eladta.

Épült a palota úgy jó néhány hétig,

De a pénz elfogyott, mire a tetőt érték.

- Na mi lesz most fiam?- kérdezte az öreg.

Hiába volt arany, lám most sem épült meg

Csilivili házad, álmod palotája!

- Ne búslakodj apám, lesz itt megoldás ma!

Kimentek akkor hát ismét a piacra,

Erősödött egyre a kisöreg bizalma:

- Furfangos eszű és okos ez a gyerek-

Gondolta, mire János újra bukfencet vet.

Lássatok most csodát, ha eddig nem láttatok,

A fiú egy aranyszőrű lóvá átváltozott:

Csak úgy szikrázott a napfény fergetegben,

Megakadt szépségén ott minden emberi szem.

Ránéz az öregre s így szólott most neki,

S remélte, hogy apja szavait megjegyzi:

- Hat véka aranynál alább ne adj apám,

S még kilencet ér itt, ez az arany kantár!

Bólintott az öreg, megfogadva szavát,

Kíváncsi volt lesz- e, aki megadja az árát?

Hisz kinek is lenne, ilyen sok aranya?

S akkor figyelt fel egy régen hallott hangra:

- Hogy adod a lovat?- hangzott így a kérdés.

Hajhaj király volt az, bizony nem tévedés!

Mondja hát az öreg, mi a lónak az ára,

No meg a kantáré, 9 véka rája.

Nem alkuszik Hajhaj, méreti is mindjárt,

Az öreg meg boldog, hisz jó üzletet csinált.

Mily szerencsés, hogy az ördögök királya,

Megszállott lógyűjtő s éppen arra járt ma!

De mi lesz most Jánossal? Rá is ugrott Hajhaj,

S leugrottak az ördögök országába azzal.

A legszebb istállóba vitte az aranylovat,

És 12 szolgát mellé, hogy ők gondozzanak.

Nem is volt olyan rossz itt királyi lónak,

Kit szorgos kezek aranykefével csutakolnak.

Eleven szén volt az aranyló abraka,

Miért is lett volna, bármire panasza?

De, hogy is maradhatna az aranyló bőrében,

Ha szív szerelme alig várta ott bent kérem?

Amint Hajhaj király ismét elutazott,

Bukfencvetés után Jánossá változott.

Hiszen, hogy bezárják ide azért hagyta,

Hogy szíve választottját újból viszont lássa.

Rohant hát örömmel fel a palotába,

Ahol a királylány tárt karokkal várta.

Nevettek, mókáztak, majd' észre sem vették,

Hogy hazajött Hajhaj, elérve az estét!

Hanem akkor János, úgy hiszem időbe'

Újra átváltozott az aranyló bőrébe.

Ámde az ördögök láthattak valamit,

Hajhaj füle mellett sugdolóztak megint.

Hej mérges lett Hajhaj, a szeme úgy szikrázott,

Lányára pokoli mély hangon kiáltott:

- Mondd meg az igazat, azon nyomban , hallod?!!!!

De a lány csak nézett és nagyokat hallgatott.

Könnyfátyol vonta be a leányka szemeit,

Végig néma maradt, de apja üvölt megint.

Igaz szívű és hű, ő bíz' nem mond semmit.

Soha nem árulná el, drága szívszerelmét.

- No, ha megnémultál én meg kitagadlak!

Megparancsolom hát 12 szolgámnak,

Vigyenek el innen a fenti világba,

A legmagasabb hegyre egy olyan kővárba,

Ahová soha nem juthat be tehozzád senki,

12 szolgám fog örökre strázsálni!

Szegény lány könnyei, hiába potyogtak,

Az ördögökről annyit, senkit meg nem szánnak.

Így történt, hogy szegényt bezárták egy várba,

Ami odaépült a legnagyobb sziklára!

..................................................................

Telt, múlt az idő s Hajhaj udvarába,

Egy követ érkezett messzi úton járva.

Üzenetet hozott a Vörös királytól,

Ki ajándékát várta a keresztapjától:

- Hajhaj király, légy üdvözölve kérlek,

A királyom küldött, váltsd be ígéreted!

Leányt kérni készül az én igaz uram,

Paripát ígértél, küld el velem mostan!

Mutatja hát Hajhaj minden paripáját,

De a követ mindre húzgálta a vállát.

- Nem mutattál újat, ördögök királya,

Ilyen lova mind van az úr istállójába!

Hanem mikor a külön istállóhoz értek,

Felnyerít az aranyló, s a követ odanézett:

- Nahát ez gyönyörű! Éppen ő kell nekem,

Ezt a csodás loval add nekem sebtiben!

Ha Hajhaj királynak volna mostan szíve,

Azért az aranylóért fájna is izibe.

De mivel ő maga az ördögök királya,

Szíve nem volt, csak dühöngött magába.

Megkívánta úgymond az ördögbecsület,

Hogy szó szerint betartson minden ígéretet.

Így hát kénytelen volt oda adni Hajhaj:

- Így ígérjek máskor!- kapott fejéhez azzal.

Ámde jó tanácsként azt mondta a követnek,

Hogy ezzel a lóval vízbe ne menjenek,

Mert ha a ló vízbe ér, azt nagyon megbánja,

S oda lesz egy- kettőre az aranyparipája!

.............................................................

Harsona zeng messze a várnál, fönn a hegyen,

A Vörös király bíz' ma leányt kérni megyen.

Csak úgy ragyog alatta, az arany paripa,

Úgy érzi nincs leány, ki neki nemet mondna.

Nemsokára a menetben egy patakhoz értek,

A katonák akkor királyukra néztek:

- Mi legyen most uram? Hisz ez csak egy patak,

Bokáig , ha ér a folyása a lovaknak?

Miért vernénk hidat, mond' sza nagy királyunk,

Bár, ha úgy óhajtod, mi azt megcsináljuk.

Gondolt egyet a király, miért is bonyolítsa?

Rántott egyet a zablán, hogy lovát elindítsa.

Elindult a ló is átgázolt a vízen ,

Ám a patak felénél el is tűnt hirtelen...

Lepottyant hátáról a fenséges király,

S csurom vizes gatyában dühösen kiabál:

- Eszement katonák, miért hallgattam rátok,

Menyasszonyt magamnak, így hogyan találok?!!

Maradtatok volna anyátok méhiben,

Haszontalan népek! Segítsetek nékem!

Segítettek is volna az idétlen pandúrok,

Ám a ló egy picike hallá átváltozott.

Kapdostak utána tényleg sebbel- lobbal,

De ujjaik közt kisiklott, nem bírtak a hallal.

S lásd, honnan, honnan nem itt termett mindjárt Hajhaj,

Úgy gondolta elbánik ő azzal a kis hallal!

Uccu hát utána, nagy hallá változott,

S minden erejével üldözte , úgy úszott!

Kiugrott akkor a partra a kishal s bukfencezett,

Látványosan a halból egy fürge nyulacska lett,

Hajhaj sem váratta, agárrá változott,

A szélnél is gyorsabban haladt ő úgy futott.

Már a nyuszi szőre az orrát csiklandozta,

Hajszál híján , mondom, mindjárt el is kapta!

Ámde a kicsi nyúl bukfencelt most akkorát,

Mire felállt aranyszőrű szarvassá változott át.

Hajhaj sem tétovázott, medvévé vált rögtön,

Mégsem engedheti, hogy ez a János győzzön!

Üldözi, kergeti, ahogyan csak bírja,

Az ördögök királya fel mégsem adhatja!

És akkor az aranyszarvú szarvas ott hirtelen

Bukfenccel, galambbá vál és tovább röppen,

Azzal a medve sassá válik menten,

S üldözi a galambot fenn a fellegekben.

A kis galamb úgy repült minden erejével,

Mint aki mindjárt találkozik rég látott szerelmével.

Megcsillant a napfényben a királylány ablaka,

S mire eléje ért, a lány ki is nyitotta.

Hiába üldözte a sas oly eszementen,

Becsapták az ablakot előtte most menten!

Az meg úgy nekiment , eltört vagy tíz csontja,

Azóta is jajgat ördög öregapja!

A kis galamb azzal még egyszer pördült egyet,

S egy jóképű legény képében ott termett.

Ölelte a királylány , szerelmesen, boldogan,

S kapott viszont csókot kérés nélkül nyomban.

S míg ők így küzdöttek, épült a palota,

Az egész világon nem volt annak párja!

S bár nem volt királysága, volt ott sokadalom,

Sebtében kezdődött hát a lakodalom!

Táncoltak a szegény jóravaló népek,

Volt ott étel, ital, s mi kell a jóembernek!

A száraz kút mélyén szégyenkezett Hajhaj,

Nem kellett tartsanak többé nagyobb bajjal.

Ha pedig mégis, hát adtak ők a bajnak!

Boldogságban éltek, amíg meg nem haltak.

Csatlakozz hozzánk a Facebookon: Mesebolygó

Tedd próbára a tudásodat! Töltsd le és fejtsd meg a meséhez tartozó mesekvízt és keresztrejtvényt: 

File Name: Mesekvz--Teddneki-Jnos
File Size: 452 kb
Download File
Teddneki János
Beteg a Föld
Ne ítélj!

Kapcsolódó hozzászólások