Az aranyszelence varázsa

Titi Hajnalka: Az aranyszelence varázsa 

 A hó nagy szemekben hullott az aprócska falu házaira, betakarva mindent, akár egy pehelykönnyű, hamvas takaró. Az egész táj, a hold sejtelmes fényében ragyogott, mintha csak egy csillogó mesevilágba csöppentünk volna. Béke és csönd uralta az estét. Csak a házak ablakából pislákoló fények emlékeztettek rá, hogy itt igenis emberek élnek, és napkelte után megtelik az apró falucska megannyi utcája élettel.

A házakban a családok izgatottan készülődtek a Karácsonyra. A gyerekek az ujjacskáikon számolgatták: már csak egyet kell aludni! Megkönnyebbült sóhajuk messze föl szállt, egészen a hótündérekig, akik játékosan kapdosták el innen- onnan és gyűjtötték össze valamennyit.

- A királynőnk elégedett lesz!- nevetgélték- Ennyi gyermeki vágyból, már egészen biztosan lesz mi táplálja Szeretetet!- s hófehér retiküljeikbe gyűjtötték szorgalmasan, nehogy egyet is elveszítsenek.

Az anyukák finom mákos és diós kalácsot sütöttek, a nappalik levegőjét édes, citrom illat árasztotta el. Az apukák a kandalló mellett tepertős pogácsát ropogtattak, és mesét néztek a gyerekekkel.

Bellácska is apukájával játszott, míg anyukája a konyhában serénykedett. Ő nem akármilyen kislány volt, bár senki sem tudta, különbözött a többi gyerektől. Azon különleges képességgel bírt, hogy láthatta a tündéreket. Igaz, eddig még csak Fogtündérrel találkozott, amikor eljött egy- egy kihullott fogáért. Fogtündér mesélt arról, hogy amikor kihullik az utolsó tejfoga is, el kell búcsúzniuk. És ma megtörtént: kiesett az utolsó tejfoga! Bár nagyon várta a Karácsonyt, most mégsem tudott igazán örülni. Egyfolytában az utolsó kívánságon gondolkodott, amit még a fogáért kérhet, de nem akarta elhamarkodni. Ezért aztán gondosan elcsomagolta, majd zsebébe rejtette.

Az ablakhoz lépett. Kinézett. Az égen millió csillag ragyogott, fehéren csillogó hópelyhekkel vegyülve. Sosem láttam szebbet, gondolta, s abban a pillanatban meglátta a hótündéreket, ahogy varázslatos táncukkal lengik keresztül az egész vidéket. Annyira közel merészkedtek Bellácska ablakához, hogy ha az ablak nyitva lenne, meg is érinthette volna őket. Csodálatos érzés volt a boldogan keringőző tündérek látványa! Hirtelen egy eddig nem látott tündér érkezett. Szépsége beragyogta, ezt az amúgy is meseszép estét. A táncoló tündérlányok megálltak. Az aranyruhás tündér mondott valamit, mire riadtan elrepültek a holdfény ragyogta messzeségbe.

- Anya! Anya! Gyere gyorsan!-kiáltotta a kislány, de mire az édesanyja odaért, a tündéreknek már nyoma sem volt.

- Mi az Bellácskám?

- Semmi, csak láttam a hótündéreket- hajtotta le a fejét szégyenletében- és szerettem volna neked megmutatni.

Anyukája nem akarta megbántani, hisz ő rég nem hitt már a tündérekben, ezért megsimogatta kislánya fejét és azt mondta:

-A legfontosabb az, hogy te láthattad őket! Szerencsésnek érezheted magad!

Bellácska annak is érezte magát.

- Na gyere drágám! Ideje ágyba bújni! Holnap Karácsony, és biztosan korán szeretnél felébredni, hogy kibonthasd az ajándékokat!

A kislány engedelmesen a szobája felé indult, gondolatai ide-oda ugrándoztak, hol az ajándékokra, hol az utolsó kívánságára, hol pedig a hótündérek hirtelen távozására gondolt. Lefeküdt, de még mindig nyugtalankodott. Kezében szorongatta a becsomagolt, apró tejfogat, így próbálta magát biztosítani arról, hogy felébredjen, amint Fogtündér megjelenik. Anyukája nyakig betakarta és egy szeretet ízű, esti puszit adott a kislány homlokára. Hogy ez mennyire jólesett!- gondolta Bellácska, s már a gondolatai sem kavarogtak, hirtelen minden békés lett, s pillanatok alatt elnyomta az álom.

Akkorra már az Álom manók is végigjárták utukat és pihenni tértek; mire Fogtündér megérkezett. Mosolyogva nézte az alvó kislányt, és elengedhetetlen vágyat érzett, hogy homlokon csókolja. Bellácska megérezte a tündér meleg leheletét és kinyitotta szemeit."Majdnem olyan jól esett, mint az Anyukám esti puszija" gondolta, majd lelkesen így szólt:

-Jaj, annyira örülök, hogy eljöttél!

-Én is nagyon örülök neked!- felelte a tündér-No és tudod már mit kívánsz?

-Nem, még nem.- válaszolta. Arra gondolt, hogy soha nem fog kívánni. Így legalább minden este meglátogatja fogtündér, s nem kell elbúcsúzniuk.

-Tudom ám, mire gondolsz!- mondta a tündér, erre a kislány nagyot sóhajtott-Nem halogathatjuk a búcsút. Egy bizonyos kor után, nem mutatkozhatunk az emberek előtt. Ez a kor pedig akkor is eljön, ha nem adod ide az utolsó tejfogad.

-Ne haragudj!- mondta a kislány, szemeit lesütve.

-Nem haragszom, megértelek. De tudod mit? Emlékezetessé teszem neked ezt az éjszakát! Mégpedig úgy, hogy elviszlek a tündérek birodalmába!

-Tényleg, megtennéd?- lelkendezett Bellácska- Képzeld, ma láttam a hótündéreket táncolni! Olyan gyönyörű volt! Mit nem adnék, ha újra láthatnám őket!- hadarta, s közben körbe táncolta az ágyat.

-Hát hogyne láthatnád őket! Sőt, nem csak őket! Élnek ott gondűző tündérek, konyha tündérek, tavasz tündérek, ősz tündérek és még sorolhatnám! Ott is mindenkinek küldetése van, ahogyan itt a Földön.

-És nekem mi a küldetésem?- nézett rá kíváncsian.

-Arra majd neked kell megtalálnod a választ. Ha úgy vesszük szeretni a szüleidet is küldetés, de hogy jó kislány légy, az is. Jót tenni másokkal, úgyszintén egy küldetés...Hiszen mi tündérek is ezért vagyunk! De most kapaszkodj belém, mert repülni fogunk!

A kislány a karjába kapaszkodott, s egy varázslatos, csillogó folyosón át, mely örvényként szippantotta magába őket, néhány pillanat alatt Tündérföldre értek.

Ha van képzelt gyönyörűség és álomvilág, e tájnak szépsége valamennyit túlszárnyalta! Emberi gondolat nem alkodhatott szebbet, annál ami itt tárult szemei elé. Tündérföld a szivárvány minden színében pompázott. A kristálytiszta patak nyugtató csobogását, már csak a madarak csiripelése szárnyalta túl. Amerre a szem ellátott, ragyogó színes ruhákban játszadozó tündérlányok nevetgéltek, gyönyörű virágok között. Az ösvényt rózsalugas szegélyezte, illata már-már bódítóan hatott mikor belélegezte. Az egyetlen ami zavarta, hogy itt hatalmasnak tűnt a tündérlányok között. Attól félt kárt tehet bennük, hiszen annyira aprók és törékenyek mellette valamennyien, mint amennyire törékeny lehet egy hamvas szárnyú pillangó az emberek között. Fogtündér, ismét a gondolataiba látott:

-Ne aggódj!- suttogta- Egy kis varázslat, s akkorák leszünk mint ők. Ugye nem gondoltad, hogy én, valójában ilyen vagyok? Csak azért jelenek meg emberi nagyságban, hogy a gyerekek akaratlanul, kárt ne tegyenek bennem.

Már suhintott is varázspálcájával, és olyan apróra zsugorodtak, akár a tündérek!

-Nahát!- csodálkozott Bellácska-Ez annyira jó!

-Még szép!- felelte Fogtündér- De most menjünk, szeretném ha megismernél valakit!

-Kit?- kérdezte izgatottan, gyermeki kíváncsiságát sehogy sem tudta kordában tartani. Nem is volt szükség rá, a tündérek sokkal nagyobb türelemmel voltak a gyerekek iránt, mint a felnőttek.

-Magát Tündérkirálynőt!- jött a felelet.

-Jaj, annyira örülök!- ujjongott a kicsi lány, lelkesedése magával ragadta még magát Fogtündért is.

-Akkor siessünk!- s magával húzta a karjaiba kapaszkodó kislányt.

Úgy repültek Tündérföld virágillatú kertjein át, mint két egymásba gabalyodó pillangó, amikor végre megérkeztek a királynő gyémánttal kirakott kristálypalotájába. Vidámságnak azonban itt híre sem volt, a palotát csend és szomorúság hatotta át. Fogtündér azonnal megérezte.

-Valami történt!-mondta.

A kislány ijedten nézett rá. Nyugtalansága őt is megfertőzte. A hótündérek jutottak eszébe, és sietős távozásuk.

-Én láttam, amikor rossz hírt kaptak, biztosan történt valami- suttogta.

-Kikről beszélsz?

-A hótündérekről. Úgy hiszem maga a királynő hozta a rossz hírt, amikor ijedten abba hagyták a táncukat és távoztak.

- Milyen igaz!- felelte Fogtündér- A Tündérkertben egy hótündérrel sem találkoztunk! Vajon mi történhetett?

A királynő díszes szalonjához értek. A palota tele volt mese szép virágcsokrokkal. Két apró, kobold állt az ajtónál, akik valamiféle élénk zöld, piros csíkos uniformist viseltek, amit Bellácska nagyon viccesnek talált. Alig tudta megállni, hogy nehogy kuncogjon. Márpedig komoly helyzetekben, illik komolynak maradni! A koboldok megkérdezték a nevüket, majd belefújtak aprócska harsonájukba, ami kellemes dallammal hasított bele a rózsa illatú levegőbe és mély lélegzet vétel után, bejelentették őket:

- Bellácska és Fogtündér kér bebocsátást, Királynő Őfelsége!

Beléptek.

- Fáradjatok elém! Legyetek üdvözölve!-fogadta őket a Tündérkirálynő.

- Őfelsége!- hajolt meg mélyen Fogtündér- Engedd meg nekem, hogy bemutassam egy nagyon kedves ismerősömet, a neve Bellácska.

A királynő a kislányra nézett, méltóság teljesen, alig látható fejbiccentéssel üdvözölte:

- Isten hozott Tündérföldön, kedvesem!

Bellácska még mindig csodálattal nézte a gyönyörűséges királynőt: aranycsipkékkel díszített csillogó ruháját, gyémánt kövekkel kirakott koronáját. Szépséges volt, akár egy természetfölötti jelenség. A szeme olyan tökéletesen zöld, amit sehol a világon máshol nem látott addig még, az arcát hibátlan bársony pír színezte rózsaszínre, a haja pedig arany színével vakítóan csillogott, ahányszor csak lágyan megérintette a napfény... Fogtündérnek kellett alig észrevehetően megböknie, ahhoz hogy magához térjen és végre meghajoljon a királynő előtt, ahogyan azt illik.

- Sajnálom, hogy ilyen szomorú időszakban érkeztél hozzánk- folytatta a királynő bánatos hanggal.

- De hát mi történt?- kérdezték szinte egyszerre.

- Pretorzia, bűbájjal beférkőzött tündéreim közé, és elrabolta az aranyszelencét- felelte a királynő.

- Az aranyszelencét?- kérdezte rémülten Fogtündér- De hát ez borzasztó! Mi lesz így a Karácsonnyal? Mi lesz így az emberekkel?!

Bellácska semmit sem értett, a leginkább pedig azt, mi köze az aranyszelencének a Karácsonyhoz? Fogtündér, mint mindig, máris választ adott, ki nem mondott kérdésére:

- Valamikor régen, az emberek nem ismerték a rosszat, mindig szeretetben és békében éltek. Nem gyűlölték egymást, nem bántották egymást. Minden nap Karácsony volt az ő életükben, s nekünk tündéreknek volt feladatunk megőrizni számukra ezt a békét. A sötét oldal azonban, aminek a királynője maga Pretorzia, nem nézte jó szemmel ezt az idilli világot és tervet szőtt, hogyan tehetné tönkre azt. Hazugságokat terjesztett az emberek között, s ők egymás ellen fordultak. A maradék kis szeretetet, ami maradt a szívükben mi összegyűjtöttük, és évezredek óta az aranyszelencében őrizzük. E sok- sok éven át a hótündérek szorgalmasan gyűjtögették, a gyerekek vágyait, hogy táplálják az aranyszelence tartalmát. A gyerekek vágyai ugyanis még szeretetből fakadnak és önzetlenek. Amikor pedig eljön a Karácsony, a Tündérkirálynő tisztje az, hogy kinyissa az aranyszelencét. Akkor Szeretet átjárja a Földön minden egyes felnőtt ember szívét. Ezért érezhetitek úgy, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe és mindenki boldogabb, mint más napokon. Azután ismét elzárjuk és óvjuk, tápláljuk a tartalmát, teljes egy éven át. A szerencsésebbeknek egész évre való szeretet marad a szívükben, míg másoknak alig-alig.

- És az aranyszelence nélkül?- kérdezte Bellácska.

- Az emberek egymás ellen fordulnak, a szeretet elfogy a szívükből, s a múlt megismétli önmagát. Bajt, bánatot és háborút hozhat magával.- válaszolta a királynő, s szomorú sóhaj szállt föl ajkairól- A hótündéreim belebetegedtek a bánatba. Ha nem lehet Karácsony, ők sem élik túl...

- De hát, ti tündérek vagytok! Varázserőtök van, és mégsem tudtok semmit tenni?

- Pretorzia varázserejével szemben mi tehetetlenek vagyunk. Még csak be sem jutnánk a birodalmába.

- Nos ha ti nem, hát akkor majd én!- felelte a kislány elszántan- Én nem vagyok tündér, de van egy utolsó kívánságom, az utolsó tejfogamért cserébe, kívánhatnám akár azt is, hogy az aranyszelence itt teremjen!

A két Tündér összenézett, mindketten ugyanazt gondolták:

- Nagyon jó lelkű kislány vagy- folytatta a királynő-, a baj csak az, hogy a távolból nem hat rá, s az ő tetteire még egy ilyen kívánság sem. De ha elmennél hozzá, s a közelében lennél, hogy aztán a kellő időben azt kérd amit kell, legyőzhetnéd őt!

- Nem kívánhatjuk tőle!- mondta Fogtündér.

- Tudom, ezért bízzuk rá a döntést- mondta a királynő.

- Nem csak értetek teszem, a szüleimért, a gyerekekért, és a Karácsonyért!- mondta a kislány lelkesen- A gyerekek annyira boldogtalanok lennének, ha nem lenne Karácsony! Csak mondjátok meg, hogyan juthatok el hozzá!

Fogtündér a tündérkertbe kísérte, körözni kezdett varázspálcájával, mire megjelent az a bizonyos folyosó, amelyen ideérkezett. De most nem volt csillogó és színes, teljesen beborította a feketeség. Ijesztő volt és félelmetes.

-Ne félj, kedvesem!-nyugtatta Fogtündér- magadat bármikor megmentheted, bárhol is légy. Ha nagyon megijedsz, csak kívánd, hogy juss haza, s én máris teljesítem!

-Nem tékozolhatom el, az egyetlen reményünket - felelte Bellácska, majd beleugrott, a félelmetesen fekete átjáróba, mely magába szippantotta, s húzta- húzta könyörtelenül a sötét oldal irányába...

Még ijedségre sem nagyon volt ideje, olyan gyorsan megérkezett Pretorzia sötét birodalmába. A fekete folyosó, amilyen hirtelen lerakta, olyan hirtelen tűnt el, magára hagyva egy kopár szikla csúcsán. Csak egy kiszáradt öreg fa volt egyetlen társasága. Még sosem látott ennyire színtelen, szürke, vadregényes világot. Leült a földre, átkarolva lábait, s remegve nézte az alkonyodó árnyakat, amelyek talán csak, a még sötétebb fellegek árnyékai lehettek. Ebben a pillanatban úgy érezte, a bátorságát egészen biztosan, a túloldalon felejtette...

Nem kellett sokáig üldögélnie, a sötét fellegek mögül, sátáni kacajjal közeledett egy igazi, boszorkány seprűn ülve Pretorzia, a sötét oldal tejhatalmú királynője:

-Ha- ha- ha -ha- ha -ha -ha!- hangzott már messziről- Hát te ki vagy, és miért sértetted meg a birodalmam határát?!

- Bellácska vagyok és ...eltévedtem...- válaszolta megszeppenve a kislány. Gondolta a legjobb, ha semmit sem mond szándékairól. Jobban is tette, hiszen a sötét lelkű királynő mindjárt megette volna! Pretorzia épp olyan torz volt, mint ahogyan azt a neve is mondja: görbe orra akkora, hogy a szája ki sem látszott alóla! Ami jobb is volt így, hiszen egyetlen épp foga sárgán rikított szájában, aminek csak a látványa is elég gyerekriogatónak! Másrészt pedig az a hatalmas bibircsók az orrán! Úgy remegett, mint a kocsonya valahányszor megszólalt! Dús szemöldökét ráncolgatva méregette a kis jövevényt, vacsorának soványkának találta, ezért aztán úgy döntött cselédnek igen jó lesz a palotába.

  • Na, gyere velem! Épp elkel a segítség!- fogta, felrántotta maga mellé, s repültek is a végtelen sötétségbe.

Amikor megérkeztek, már minden besötétedett, a hold reszkető derengése próbált utat törni magának a sötét fellegek mögül, hiába. Pretorzia egy üres szobába vezette, ahol az ágy, a szekrény, az asztal, minden kőből volt.

-Itt fogsz lakni!- s egy durva pokrócot dobott hozzá- Ez a takaród! Aludj! Holnap sok dolgod lesz!

Bellácska begöngyölte magát a durva takaróba, és a hideg ágyon próbált pihenni egy kicsit... Az éj sötét sóhaját lehelte rá, a gyomra összeszorult, még lélegezni is alig mert. "Tennem kell valamit!"- gondolta-"De mit?" Gondolatait egy kedves hang zavarta meg:

-Te egy igazi emberi lény vagy?- kérdezte a hang.

Bellácska próbált a sötétben látni, de nem ment, ezért aztán tapogatózni kezdett. Meg is érintette azt a valakit, de amint felismerte mi lehet, sikoltozva ugrott félre egy távolabbi sarokba:

-De hát te egy patkány vagy!

-Az bizony, hála Pretorziának! Valaha én is embergyerek voltam, mint te!

Mára már ez maradt belőlünk, s országomból.

A kislány már nem félt. Közelebb merészkedett a patkányhoz, különös mód még jól is esett neki a közelsége. Nem volt egyedül!

-Ez itt Meseország?

-Már ami maradt belőle! Manapság csak sötét oldalnak nevezik ezt is! Pretorzia uralma alatt minden sötét. A népünket patkánnyá változtatta, hogy ne tudjunk ártani neki.

- Én azért jöttem, hogy visszaszerezzem a tündérek aranyszelencéjét, de ha bármit tudok nektek segíteni, csak mond!

-Hát segíteni tudnál nekünk, és én is tudok neked! Ismerem Pretorzia minden szokását. De az aranyszelencét olyan bűbáj őrzi, hogy megközelíteni sem lehet. Amint hozzáérnél meghalsz! Hacsak...

-Hacsak?

-Hacsak nem végzel Pretorzia erejével, amit egészen pontosan a nyakában őriz, egy medálba zárva!

-És mi van a medálban?

-Egy csótány, abban rejlik minden ereje.

-Azt hiszem nem lesz nehéz végeznem vele, ki nem állhatom a csótányokat! Csak szerezzük meg!

Nem vesztegették hát tovább az időt, elindultak a hálószoba felé. A vaksötétben a kis patkány vezette végig, a folyosókon át. Bellácska nem egyszer megbotlott a sötét lépcsőbirodalomban, de nem adta fel. Tennie kellett a dolgát. A Karácsony múlott rajta, s még ennél is több! A hálószobához értek. A kislány az ágyához közelített. Pretorzia hangosan horkolt, és mintha valamit hallott is volna, mocorogni kezdett, miközben különös morgó hangot adott ki. Bellácska megijedt. A torkában érezte a szívét."Fogtündér, kérlek most segíts! Bár csak ne ébredne fel!"-gondolta, s tudta jól, a tündér az utolsó kívánsága fejében, teljesíteni is fogja. Így aztán felbátorodva megfogta a medált, amit Pretorzia még éjszakára sem vett le magáról, s kinyitotta.

Hát láss csodát! Kiugrott belőle egy igen nagy csótány! Ami aztán szaladt is, uccu neki! Ha Bellácska hagyta volna! De ő egy pillanatot sem tétovázott, felemelte lábát és széttaposta!

-Sikerült! Sikerült!!- kiáltozta a kis patkány, de már nem egyedül, vele volt jó néhány társa is, akik eszeveszett cincogással ünnepelték a győzelmet! Még a magasba is emelték örömükben megmentőjüket!

Pretorzia felébredt, ám mozdulni sem bírt! A palota ablakában, megcsillant a hajnali nap fénye. Egyszerre megjelentek a színek, és mindent átölelt a fény. A patkányok elhallgattak. Várták a csodát. Amikor a fény őket is beragyogta, megtörtént: mindenki visszaváltozott emberré!

- Végre szabadok vagyunk!!- kiáltozták boldogan egymás nyakába borulva.

Egy kisfiú lépett elé:

- Megmentettél minket! Köszönöm neked. Az én nevem Edmond, Meseország trónörököse.

A kezét nyújtotta Bellácska felé. A kislánynak ismerősen csengett a hangja. Hiszen ő volt a kis patkány!

- Nélküled nem sikerült volna!- válaszolta, egy kis mosollyal a szája sarkában. Abban a pillanatban megjelent előtte a csillogó, színes átjáró, a tündérek üzenete.- Engem már várnak, mennem kell, hol találom az aranyszelencét?- A kis herceg a kezével intett alattvalóinak, akik sietve előhozták. A bűbáj, ami védte, erejét vesztette, nem jelentett senkire sem veszélyt többé.

- Amennyire örülök, hogy megismertelek, annyira sajnálom, hogy el kell búcsúznunk!-mondta a kis herceg.- Ígérem, Pretorzia élete végéig bűnhődni fog, hiszen nem csak az erejét vesztette el, hanem a halhatatlanságát is! Nem engedem, hogy bárkinek is ártson ezentúl!

- Köszönöm az jó lesz! A tündérek örülni fognak, hogy nem kell többé tartsanak ármánykodásaitól. Isten veled!- köszönt el, majd beleugrott az átjáróba.

Már egészen megszokta az ilyen szippantós utazásokat, hisz alig gondolt kettőt, máris megérkezett egyik helyről a másikra.

A tündérlányok mindannyian összesereglettek, hogy fogadják őt. Virágcsokrot nyújtottak át neki, mélyen meghajoltak előtte, ahogyan illik egy hőst üdvözölni. Bellácska visszamosolygott rájuk, megköszönte a kedvességüket, majd elindult a királynő felé, hogy átadja az aranyszelencét. A királynő átvette a dobozt, majd így szólt:

- Köszöntsük együtt a Karácsonyt, köszöntsük együtt a szeretetet! Színesítsük be, az emberek életét, a leggyönyörűbb érzelemmel, Szeretettel! Boldog Karácsonyt mindenkinek!- kiáltotta s kinyitotta a szelencét.

Ekkor a szelencéből, csillogó varázspor ként szállt föl s terítette be az egész világot, ez a láthatatlan, mégis látható varázslatos érzés: a Szeretet. A tündérek énekelni kezdtek, s valami csoda folytán még a hó is hullani kezdett, a virágokkal teli mezőre. A szívét melegség árasztotta el. Behunyta a szemét, s a családjára gondolt...

- Ébresztő!- hallatszott édesanyja hangja- Bellácskám, boldog Karácsonyt!

A kislány kinyitotta a szemeit, s mosolyogva látta: itthon van, és Karácsony van!

Na de most már aztán irány, nézzük meg az ajándékokat!

Őszi keringő
Édes teher

Kapcsolódó bejegyzések

 

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.titihajnalka.eu/