Titi Hajnalka írásai
Ami mosolyt csal az arcodra, az a te utad.

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to http://www.titihajnalka.eu/

A Nap fája

Titi Hajnalka: A Nap fája 

 Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi vidéken,

Élt egy bús királynő, ki élete fényében,

Alighogy nevelte édes, kicsi lányát,

A halál karolta át a betegágyát.

Ám mielőtt elhagyta végső lehelete,

Meghagyta urának: csak azé legyen gyermeke,

Aki egy ágat tud majd hozni Napnak fájáról,

Másképp ne is álmodjon senki sem lányáról!

De a mi királynénk, azt is megmondotta,

Hogy azt a bűvös ágat, bárki nem hozhatja.

Mert a Nap fájáról csak az hozhat ágat,

Kinek fél szeme már semmit meg nem láthat.

Meghalt a királynő s az évek meg teltek,

Így lett a királylány egyre szebb és bölcsebb.

És a hercegnő szépségének híre,

Határokon túlra is eljutott messze.

Elérkezett az idő, kihirdette a királyunk:

- Reményekkel tele, olyan legényt várunk,

Akinek fél szeme legalább hiányzik,

Fele királyságra, s hercegnőnkre vágyik.

Összegyűltek százan, de lehet, hogy többen,

Ám a Nap fájához nem talált el egy sem.

Volt ki elkóborolt messze idegenbe,

Még a haza utat sem találta egy se.

Ha pedig mégis valaki hazatalált,

A király mondott rája , kegyetlenebb halált.

Már nem is maradt több az egész országban,

Csak egy félszemű legény egy özvegy otthonában.

Bújtatta szegényke egyetlen gyermekét,

Ám a durva katonák őt is észrevették.

Elindult hát Matyi, búslakodva ugyan,

Hegyeken, völgyeken, ahol nehéz út van.

Mígnem megérkezett, egy magas hegytetőre,

Hol kalapja szinte, a csillagokat érte.

Bánatos volt, leült jó anyjára gondolt:

Hogy lehet szegényke, mióta elindult?

Éjt nappallá téve hullhatnak könnyei,

Ha ő nincs mellette, ki is segít neki?

Meg kell találnia s vissza kell vinnie!

Csak ezt hajtogatta, s ez is ösztönözte.

Ahogy szomorkodott, vagy épp bosszankodott,

A magasság csendjében nagy jajgatást hallott.

Széjjel néz hát, mit lát? Egy sas fekszik amott,

Mozdulna ő szegény, de nagy ütést kapott!

Eltörött a szárnya, no és mindkét lába,

Sajnálta őt Matyi, menthetetlennek látta.

Felkapott egy követ, hogy mindjárt lecsap rája,

Szegény pára így eljut hamar a másvilágra...

De lássatok csodát, a sas felkiáltott:

- Ne üss agyon Matyi, , meglásd meg nem bánod!

Csak adj ennem, innom, hogy erőre kapjak.

Meglásd megsegítlek, magadra nem hagylak!

Úgy is tett hát Matyi, bőséggel etette,

Jól jött most édesanyja gyógyfüves receptje!

Füvekkel ápolta megsérült részeit,

Három nap sem tellett, s a sas repült megint!

De még az! Hogy repült? Süvített a szárnya!

Ahogy örömében ide- oda szála.

- No Matyi!- mondta- Te meggyógyítottál,

Hát most rajtam a sor, van- e mondd mit vágynál?

- Jaj, hát hogyne lenne! Nagy az én bánatom,

A Nap fájáról kellene egy ágat elhoznom.

- No azon egyet se szomorkodj , barátom!

Jó helyre vetődtél, ezen a világon!

Én a Napkirály sasmadara vagyok,

Neki köszönhetem ezt a vad kalandot!

El kellett rabolnom Felhő király lányát,

De a küldetésem sikerrel bjz' nem járt.

Úgy lecsapott rám a királyleány apja,

Hogy minden apró csontom, most is megsajogja!

Hát, ha segítesz nekem, ülj fel a hátamra,

A Felhő király lányát megszerezzük még ma!

Nélküle a gazdám vissza sose fogad,

Neked pedig ágat enélkül sosem ad!

Felült Matyi akkor, a sasmadár hátára,

Azt remélve végre teljesülhet az álma!

A madár pedig úgy szállt a felhőknek szárnyán,

Hogy észre sem vette a sétáló királylány!

Matyit akkor aranyos kígyóvá változtatta,

S a hercegnő mellé, mindjárt le is dobta.

Ámult a királylány s elindult utána,

Ily ragyogó kígyót eddig még nem láta.

Akkor aztán a sas előjött rejtekéből,

Felkapta a leányt és a kígyót egyből!

Egy pillanat és Matyi újból emberré vált,

A királylány pedig úgy szorította a nyakát!

Biztosan megrémült. De amikor látta,

Hogy ott milyen gyönyörű világ várja,

Nem bánkódott tovább, sőt inkább áldotta,

Hogy a sors most őtet, emerre sodorta!

A palota arany, gyémánt minden ablak,

S micsoda kiállása volt a Napkirálynak!

Szerelembe esett, alighogy meglátta,

Azt, hogy elrabolták, egy percig sem bánta!

Jaj, de még boldogabb volt ott a Napkirály!

Fogott az alkalmon s így szólott a madár:

- Hallgass meg most engem, fényességes uram!

E legény nélkül boldog nem lehetnél mostan.

Ő segített nekem s azt kéri hálából,

Hogy egy ágat adj neki a napnak fájáról.

Akkor aztán menten kimentek a kertbe,

Ahol a Napkirály az ágat le is vette.

Gyémánt volt virága, arany a levele,

Mondta a Napkirály: - Ha holtat érintsz vele,

Feltámasztja aztat abban a pillanatba.

Tudta a királynő , mikor ezt meghagyta!

Fogta tehát Matyi a ragyogó ágat,

Örömmel adta át az öreg királynak.

Aki aztán sietett ki a temetőbe,

Rég elhunyt kedvesét érintette véle.

Aki most, láss csodát, fel is támadt menten,

Fiatal énjénél százszorta is szebben.

De bezzeg volt öröm, ölelte a király!

Matyi is megtetszett a királylánynak mindjárt.

Szerelembe estek, miért is várnának?

Van elég rossz ügye ennek a világnak!

Lagzi és vidámság kell most az országnak,

Boldogan élhetnek, míg meg nem halnának...

Ha épp nem az övék lenne a Napfa ága,

Így az egész népet itt, örök élet várja!


A Nap fája
A favágó
Emlékezés

Kapcsolódó hozzászólások