Titi Hajnalka írásai
Ami mosolyt csal az arcodra, az a te utad.

A matagot

 Egyszer volt, hol nem volt, messze hét határon is túl, élt egyszer egy kisfiú, akit Benjaminnak hívtak. Édesanyja éjt nappallá téve dolgozott a napi betevőért, mégis alig jutott esténként étel az asztalra. Könyörtelen időszakot éltek, a gazdagok mindenféle adókkal sújtották őket, a szegények pedig, a munkáért cserébe sem kaphattak elegendő bért. Egy napon aztán anyja nagyon lebetegedett. Kinn hóvihar dúlt, úgy ropogtatta a faházikó gerendáit, hogy minden pillanatban azt lehetett hinni, mindjárt összeroppan. Benjamin azonban csak egyvalamitől félt, hogy szeretett édesanyját elveszíti. Egy egész éjszakán át imádkozott, mígnem eljött a reggel. A felkelő nap fénye megcsillantotta a tél gyöngyszemeit. Kopogtattak.A gyermek elcsodálkozott, hiszen egy ilyen nagy viharban nem szokás ki sem mozdulni. Biztos volt benne, hogy az utakat beborította a hó, hihetetlen volt, hogy valaki eljusson idáig...Ajtót nyitott. Az ajtóban egy kedves nő állt, terebélyes gyapjú vállkendőbe bugyolálva. Szelíd tekintete és mosolya megérintette a kisfiú szívét. 

– Szerbusz! Megengeded, hogy megmelegedjek?- kérdezte.

– Igen, tessék bejönni.- invitálta Benjamin- Ételt is adnék, de én magam sem ettem, hetedik napja már - sütötte le a fejét.

– Nagy a te szíved, és nagy a te hited, gyermek- mondta a nő- hadd imádkozzam én is édesanyádért. Ez az én ajándékom, cserébe a melegért.

Benjamin szemei megteltek könnyel, nem ellenkezett, mindketten letérdeltek az ágyhoz édesanyja mellé, és imádkoztak. Szerette volna tudni, ki is ez a kedves idegen, aki osztozik bánatában. Ki lehet, hogy ilyen békét tud teremteni gyermeki lelkében? Behunyta szemeit, de abban a pillanatban kimerülten ájult el, előtte mindent beborított a sötétség. A betegség őt is legyőzte. Maga sem tudta, mennyit aludhatott. Amikor újra kinyitotta szemeit illatos, puha, zöld füvön feküdt, szikrázó szivárvány ragyogott az égen, s üde tavaszi illat terjengett a levegőben. Milyen jó volt így ébredni! Mélyen belélegezte.„Meleg van- gondolta.- Vajon hol lehetek?" Nem emlékezett sem betegségre, sem nehézségekre, amit az elmúlt pár napban átélt. Csak a szeretetre emlékezett amit édesanyja iránt érzett. Felült, körbe nézett. Hangokat hallott furcsa, különös hangokat. Mintha méhecske zümmögés formált volna szavakat, csak úgy zizegett dühösen emberi nyelven valaki. Ki lehet? Lenézett a fűbe, s akkor megpillantotta. Egy kobold volt az, fel- alá járkált. Mérgében jobbra-balra csapkodott botjával, s közben kiáltozott:

– Hogy milyen alattomos, gonosz alak! Nem ellopta tőlem, a legnagyszerűbb szmokingomat! Mire észbe kaptam, bottal üthetem a nyomát! Hogy vinné el minden fajtáját a rétisas! Irgum- burgum!- morgolódott szünet nélkül. 

Benjamin nézte egy ideig, nem szólt, mivel óriásnak tűnt mellette, nem szerette volna megijeszteni az aprócska teremtményt, aki észre sem vette féktelen dühében. Majd mégis azt mondta: 

– Ha nem veszed tolakodásnak, kire haragszol? 

A kobold nem ijedt meg, úgy tett mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna a jelenléte, csak felnézett rá, s máris magyarázni kezdte:

– Hát a matagotra! S még ő a mi fajtánknak meri nevezni magát! Pedig nem egyéb, mint egy alattomos házi szellem! Belebújik mindenféle állatbőrbe, leggyakrabban fekete macska képében settenkedik a házak közelébe, hogy ott gonoszkodjon! Aztán borsot tör az orrod alá, vagy meglop, mint engem!- kiáltozta mérgesen- Igaz, az embereknek szerencsét is hozhat. 

– Nem mondod? Hogyan?- nézett rá kíváncsian Benjamin.

– Ha megszelídíted, és az étkezésnél neki adod az első falatot, azt minden nap egy óriási aranypénzzel hálálja meg. Benjamin sosem hallott még a matagotról, de az arany igencsak megmozgatta a fantáziáját. Soha többet nem kellene nélkülözniük, és édesanyjának sem kellene dolgoznia. Egy pillanat alatt elhatározta, hogy neki kell az a bizonyos matagot. 

– És hogyan lehet megszelídíteni?- faggatta tovább a koboldot. – Először is meg kellene találnod! Az alvilági erdő legsötétebb zugában rejtőzködik, és ha idegen tűnik fel, még kevesebb az esély, hogy előmerészkedjen. De én tudom a gyengéjét, és segítek neked, vidd el innen, hogy többé ne zaklasson! Arra azonban, nagyon vigyázz, hogy ne tartsd magad mellett egész életedben, a kapzsiság le ne győzzön! Mert minél tovább szolgál téged, annál fájdalmasabb lesz a halálod, amikor el jön az ideje! 

A kobold ezután elmondta neki mi tévő legyen, hogy vágjon le egy szép vadtyúkot, süsse meg annak a mellét, mert ennek az egy ételnek a matagot képtelen ellenállni. Bárhova is rejtőzködjön, megérzi az illatát, és előmerészkedik. Akkor aztán azonnal ragadja meg, induljon haza a nélkül, hogy hátrafordulna, bármi is kísérti, ne higgyen neki. Mert kísértésekkel van tele az alvilági erdő ösvénye oda- s vissza, valamennyinek ellen kell állni, hogy újra hazajuthasson. Egyetlen hiba az életébe kerül, vagy ott ragad örökre. 

Miután szépen kiokosította a kisfiút, útjára engedte. Maga sem tudta mennyi ideje vándorolt már, szertefoszlottak a cipői is, hatalmas sebek éktelenkedtek talpain, mire megérkezett az alvilági erdő határára. Megijedt. Ha eddig nem is félt, hát most magába kerítette a rémület. Hatalmas fekete fák és bokrok teremtek itt, ráadásul a nap is lenyugodott, s bár a Hold bevilágította a tájat, ez csak még nyugtalanítóbbá tette az éjszaka hangjait. Fáradt volt és éhes. Leült. A sötét bokor mélyéről egyszer csak lágy hangon, sírdogálás ütötte meg a fülét. Jobban kinyitotta szemeit. Hát egy csodaszép szentjánosbogár sírdogált, az éjfekete levelek alatt.

– Hát te miért sírsz?- kérdezte a kisfiú. 

– Jaj, hogy ne sírnék, hogy ne zokognék, amikor elveszítettem az egész családomat! Csak egy pillanatra álltam meg, és tessék, az enyémek sehol sincsenek! - könnyezett tovább, és olyan szépen világított, mint egy ma készült lámpás. 

– Mi a neved?- vette a tenyerébe mindjárt. 

– A nevem Pilács. 

– Talán én segíthetek neked! Gyere velem, én sem járok rosszul, mert világítasz nekem, te sem jársz rosszul, mert nem leszel egyedül a sötét erdőben. Ha pedig van egy kis szerencsénk megtaláljuk a tieidet. 

Így aztán együtt mentek tovább, egy egész éjszakán át, mígnem a hegyek mögött felbukkant az ébredező nap fénye. Nemsokára egy csodálatos rétre érkeztek, ahol egy pompás paripa legelészett. Aranyszínű nyereg volt a hátán, hosszú sörénye úgy hullámzott a szélben, mint a tenger. Nem ugrándozott, csak állt és nézett, igéző szemeivel egyenesen Benjamin szemébe. A kisfiú megtorpant. Elfelejtett mindent: honnan jött, hová tart, miért van itt. Elindult felé. A ló szokatlanul engedékeny volt, csak állt és várta, hogy odaérjen. Megfogta hát tollal díszített, vörös kantárját, s úgy szorította, mint aki többé nem akarja elengedni. Pilács azonnal felismerte a helyzetet, tudta miről, és kiről van szó.

– Ne tedd! - kiáltotta- Ez csak egy lutin! 

Azonnal magához tért. A csodálatos paripa abban a pillanatban elnyargalt, de a tollal díszített vörös gyeplő, a kisfiú kezében maradt. Ránézett, s lám a kantár máris apró koboldsisakká változott. „Egy újabb varázslat?"- gondolta. 

– Lutin?- kérdezte- Mi az a lutin?

– Az is egy koboldfajta, a babonázás nagymesterei ők. Tollal díszített, vörös sapkájuk van, ami láthatatlanná teszi őket. Szívesen mutatkoznak ló képében. 

– Egy láthatatlanná tévő sapka? Képzeld csak el, milyen jó hasznát vehetnénk! Nem kellene félnünk senkitől. Hiszen ha nem látszunk ki bánthatna? - nézett még mindig a kezében lévő sapkára- Ez lenne az? 

– Úgy ám! - nevetett a kis bogár- Egészen biztosan. Buta lutin, a legféltettebb kincsére sem tud vigyázni! Csak egyféleképpen tudjuk meg, hogy mit is tud a sapka.

– Hát igen. Ha kipróbáljuk!- folytatta a kisfiú. Nyomban magára öltötte, s hát láss csodát, azonnal láthatatlanná vált. 

– Milyen jó!- ujjongott az apró bogár.

– Ezt tényleg nagyon jó! - nevetett a kisfiú is. Váratlanul sötét fellegek gyűltek az égen, villámlások cikáztak a fellegek között. A színek semmivé lettek, ismét fénytelenségbe borult a fekete erdő. A föld a talpuk alatt remegni kezdett, mintha óriási lépések okozták volna a föld rengését. Mi lehet ez? Egy troll, vagy egy irdatlan óriás? Bármi megtörténhetett ebben az erdőben. Füstszag viszont nem kíséri az óriásokat. Akkor ez nem lehet más, mint egy: 

– Sárkány!!!!!!!!!- kiáltozta Benjamin- Most mit tegyünk?!

– Ez Tarasque! Tedd a fejedre a sapkát, és koncentrálj! A gigantikus állat egyre közeledett. Hatalmas orrlika úgy füstölt mint két gyárkémény. Feje csak egy volt, de olyan félelmetes, hogy kitett az hetet is egyszerre! Benjamin hiába próbált láthatatlanná válni, a sapka nem működött: 

– Mi történhetett, hiszen már egyszer sikerült?! 

– Talán egy nap csak egyszer tud elrejteni, mégiscsak nagyobb vagy egy koboldnál!- harsogta a kis bogár, s futottak minden erőből, hová merre, ők maguk sem tudták, de el a bestia elől. Egyszer csak Benjamin megállt. Különös, de ebben a nehéz pillanatban egy mese futott át az agyán, amit még édesanyjától hallott, Szent Mártáról és Tarasqueról. 

– Már tudom mit kell tennem!- mondta- Elmenekülni úgysem tudunk. 

Megállt, megfordult. Felnézett a hatalmas sárkányra, aki úgy közeledett feléje, mint maga a testet öltött megsemmisülés, de ő nem mozdult. Letérdelt, és imádkozni kezdett. 

– Mit csinálsz? - kérdezte ijedten a kis bogár. 

Csakhogy a kisfiú nem válaszolt, tovább imádkozott. És lám hatott az ima. A hatalmas állat olyan közel jött, hogy majd elsodorta füstös lehelete... Mégsem bántotta. Egyszer csak leült, és hízelkedve lábai mellé helyezte, hatalmas fejét. Benjamin megsimogatta. 

– Hát ezt meg hogy csináltad?- kukkantott ki mellénye zsebéből Pilács, aki meg volt győződve arról, hogy ez élete utolsó pillanata. 

– Nem ismered a legendát Szent Mártáról? Imával szelídítette meg Tarasqueot, az emberek mégis megölték, ez itt csak a szelleme, nem tud békében nyugodni szörnyű halála miatt... 

A köd alkonyában akkor egy női alak kezdett kirajzolódni. Apácaruhában volt. A kis szentjánosbogár fénye megvilágította az arcát; szelíd tekintete és mosolya megérintette a kisfiú szívét. Mintha már látta volna valahol. 

– Nagy a te hited gyermek!- mondta, és el is tűnt a sárkánnyal együtt. Tovább haladtak. Egyre közeledtek az alvilági erdő mélyére. Reggelre meg is érkeztek: 

– Szerezzük meg azt a vadtyúkot!- szólalt meg Benjamin. 

Pilács repülte be a környéket, hogy vadtyúkot keressen, és sikerrel is járt. A kisfiú hason kúszva haladt előre a medvehagymában bővelkedő földön, hogy áldozata közelébe férkőzzön. Nem sok ötlete volt fegyver híján, hogy is kaphatná el, míg eszébe nem jutott a lutin sisakja. Akkor aztán elővette, abban bízva, hogy legalább egy nap egyszer láthatatlanná válhat, koncentrált és eltűnt. Így fogta meg a vadtyúkot, s néhány perc elteltével, már ott illatozott a tűz fölött finom mellehúsa.

Az erdő alatti járatokban húzódott meg a matagot. Jó ideje szemmel tartotta már a két idegent, de kirázta a hideg tőlük, ráadásul házuk sem volt, vándoroltak, ez nem volt számára kecsegtető dolog. Nem szerette ha valaki betolakodik az otthonába, ő akart a betolakodó lenni. Botját szorongatva kuporodott egy sarokban, amikor orrait megcsiklandozta az a bizonyos ellenállhatatlan illat... Mélyen beleszippantott, még a hideg is kellemesen futkosott a hátán, olyan örömérzés járta át az egész testét, nyáltermelése teljesen beindult, hogy alig tudott ellenállni. Les- fel szaladgált, a sötét kotorékban, mérgelődött, morgolódott, győzködte magát, hogy ki ne menjen... Az érzékeit azonban le nem győzhette, hát előjött. Látta a tüzet, s rajta a maga zsírjában csillogó sült csirkemellet, a mellette ülő idegen már nem is érdekelte. Úgy rohanta le az ételt, mintha az élete múlana rajta. Akkor aztán Benjamin megragadta, beletette a tarisznyájába, jól bekötötte és indult is vissza, ahogyan azt a kobold tanácsolta. Most is a fülébe csengtek a szavai, hogy még véletlenül se forduljon hátra, mert örökre az erdő fogságában marad. Úgy igyekezett vissza az ösvényen, hogy kis barátja, alig tudta tartani vele a távot, már- már futott, abban bízott, hogy még az éjszaka előtt kijuthat az erdőből. Hajnal feléig meneteltek, mikor váratlanul csodálatos fényt pillantottak meg, a fekete fák mögött.

– Ez még nem a nap fénye- állapította meg a kisfiú. 
Pilács is pásztázni kezdte, majd boldogan felkiáltott:
- Ez tényleg nem az, hanem a családom!- villámgyorsan közéjük repült, s menten valamennyien a bogarak örömtáncába kezdtek.
A kisfiú is velük táncolt, bánatos volt, de ugyanakkor boldog is, hogy kis barátját boldognak láthatja. Az elválás azonban elkerülhetetlen volt. Könnyes szemmel búcsúztak el. Benjamin hazaindult. Nemsokára egy viadukthoz ért, amit a hajnali köd teljesen beborított. Látni nem sokat lehetett, attól tartott eltévedt. Útja kezdetén egyetlen hidat sem látott, de vissza nem fordulhatott. Elszánta magát, s elindult az átjárón át. Különös híd volt, ahogy letette a lábait, csak úgy nyúlt a talpa alatt minden lépésnél, mintha az egész gyurmából lenne, s bármikor leszakadhat. Aztán a közepére ért, egy rosszul kiszámolt lépés és már le is szakadt, s ő zuhant eszméletlen sebességgel! A félelem eluralkodott rajta, becsukta a szemeit. Minden eszébe jutott: édesanyja betegsége, a vihar, és a kedves idegen...Néhány pillanat alatt lepergett előtte az összes emlék. És vége, becsapódott...Nem érzett fájdalmat. . . Valami puhára esett. Ijedten mély levegőt vett, így még utoljára, s kinyitotta a szemeit. Először homályosan egy női arcot sejtett, akinek egyre tisztulni kezdett a mosolya. Hatására melegség öntötte el a szívét. 
– Csakhogy felébredtél!- örvendezett - Édesanyád már nagyon aggódott érted. 
Benjamin elfordította a fejét. Megpillantotta anyukáját, aki már sokkal jobban volt, és éppen a tűzre hajított néhány darab fát. Visszanézett rá és mosolygott. 
- Nekem mennem kell, isten veletek! Most már nem lesz baj. – folytatta, s megsimogatta a homlokát. 
Meleg érintése még több erővel töltötte fel. Annyira szerette volna tudni a nevét, de a torka nem engedte érvényesülni a hangszálait. 
– Ki vagy te?- suttogta.
– Azt hiszem te már tudod, ki vagyok- válaszolta most is mosolyogva, s olyan tündöklően ragyogott a szegényes kis szoba közepén, akár egy angyal.
„Ha léteznek angyalok, biztosan ő is egy közülük."- gondolta a kisfiú. A nő még egyszer rájuk nézett, majd eltűnt... Abban a pillanatban megvilágosodtak, magyarázat nélkül tudták, hogy csoda történt, Szent Márta gyógyította meg mindkettejüket, neki köszönhették az életüket. A kisfiú lassan felerősödött, a tél is megmutatta minden szépségét, ragyogását. Ő is ott szánkózott a faluszéli dombon a többi gyerekkel, úgy elszállt a bánat, mintha soha nem is lett volna. 
Közeledett a Karácsony. Kivágtak egy kis fenyőfát a szomszédos erdőből, szolidan feldíszítették, szent este pedig, szerény ünnepi vacsorát készítettek, megterítettek és leültek az asztalhoz. Benjamin kinézett az ablakon. Egy fekete macska mustrált be, egyenesen rászegezve tekintetét. 
– Várj csak anya!- mondta – Adjunk egy kis ételt ennek az állatnak! Legyen neki is ünnep a mai nap. 
Fogott hát egy falatka szalonnát, és kitette az ajtóba, aztán bement. Másnap reggel, amikor kilépett az udvarra, mit lát? Egy tenyérnyi nagyságú aranypénz hevert a hóban! Mindjárt eszébe is jutott miről álmodott betegsége idején. Vagy talán nem is volt álom? Mégis hazahozta a matagotot? Úgy ám, de még mennyire! A fekete macska minden nap eljött, hogy neki adja az első falatot. Ők pedig napról napra egyre gazdagabbak lettek, a kicsi házból palota épült, az üres kamrájukban roskadoztak a jobbnál jobb falatok, s annyi aranypénzük lett, hogy még a király is megirigyelte őket!
 Akkor aztán Benjamin úgy döntött elereszti a matagotot, mert soha nem felejtette el a kobold tanácsát, elvitte hát az erdő legmélyére és így szólt: 
– Eredj utadra, szabad vagy!
A matagot pedig örökre elillant.
A matagot
Sosem késő! ( könyv)
Sosem késő

Kapcsolódó hozzászólások